A haldokló gyermek

Kicsiny szobában halvány mécses ég,

Kórágyon haldokló gyermek pihen,

Körűle térdelnek testvérei,

Mellette az anya ül csendesen.

Csak lopva gördülnek le könnyei,

Mig a betegre mosolyogva néz,

S verejtékes arcát törülgeti

E szent enyhítő, - az anyai kéz.

„Meséljek-é, mondd, kedves gyermekem,

Aranyhajú tündérről szép regét

Vagy a hajdankor hős vitézinek

Viszontagsággal teljes életét?

Meséljek-é azon szép táj felől,

Hol mindég van virág, madárzene,

Vagy elmondjam, mindazt a szépet, jót,

Mit majd veszek neked szűm gyermeke?”

„Ne mondj se tündér-, sem vitéz regét,

Óh jó anyám, mond halkan a beteg,

Ne szólj a honról, mely oly bájoló,

S örömet már játékban sem lelek.

Csak szép ruhát készítsetek nekem,

Anyám, testvérim nem látjátok-é,

Mi szent alak áll ott s mi édesen

Hív a szép honba, hogy menjek vele?

Ah ő az, ő az Istennek fia,

Kit bibliánkban sokszor mutatál,

Mint hívja a játszó gyermekeket

S követnem kit sokszor parancsolál.

Nem hallod-é, hogy játékúl igér

Lengő fűvet, sugárt és harmatot,

Szellőt s madárdalt, mely oly bájoló

Regéket tud, mint jó anyám tudott.

Igéri, hogy ha kis testvéreim

Szabadba jőnek, vélek játszhatom,

S ha hittel nézesz égre, jó anyám,

Arcádat is mosolygva láthatom.

Most Isten veletek, megyek, megyek.”

S elszenderűl - a halvány mécs lobog,

Ott térdelnek még kis testvérei,

Ül az anya, de könnye elfogyott.