A’ haldokló Leány.

M’óta megnyílt lyány eszem,

sok legényenn járt szemem,

‘s víg maradtam.

Észre vévén vággyokot,

fellobtattam lángjokot,

‘s elszaladtam.

Ámde hogy megsajdítottam,

a’ kiért most hervadok,

nálla nélkűl, azt mondottam,

búmban meghalok.

Nem lelhetvén nyugtomot,

elhurczoltam kínomot

a’ szilasba.

Búmonn függvén gondgyaim,

bellyebb vittek lábaim

a’ gallyasba;

‘s ott találván lomb színemben,

kit szívemben hordozok,

azt gondoltam, ijedtemben

mindjárt meghalok.

Rám szögezvén zög szemét,

felmosolygta kellemét

orczájának.

Megköszöntött módosan,

ingert adván nyájasan

mély szavának;

‘s kérdvén, hogy zöld rejtekemben

tán kegyesre várkozok?

Azt gondotlam, szígyenemben

töstént meghalok.

Hallván, hogy nincs kedvesem,

‘s hogy csak búmot űzgetem

tébolygással;

vígasztalta szívemet,

ébresztgette kedvemet

eggyelmással;

‘s vágyakodván vallására:

szívétűl mit várhatok?

ah! most, mondám, eggy szavára

élek vagy halok.

Elkészítvén úttyait,

végre titkos lángjait

megvallotta.

Ez fonnyasztó kétemet,

melly meglepte szívemet,

szétosztotta;

‘s átérezvén hő mellyemben,

melly szerencsés lyány vagyok!

azt gondoltam, örömemben

mindjárt meghalok.

Jó sokáig kínzottam,

mert illőnek tartottam,

habzásimmal.

Már harczokra duzmadott,

már alkukra olvadott

gáttyaimmal;

‘s minthogy hinni azt kezdette,

hogy hozzája langy vagyok,

csak meggyóntam, hogy érette

élek és halok.

Nincs azóta víg napom,

hogyha őt nem láthatom

gallyasomban.

Éjjel vászok kinzanak

nappal gondok fojtanak

magányomban;

‘s hogyha karjánn álmaimban

mást csüggedni salygatok,

felserkenvén, kínnyaimban

csak nem meghalok.

Már előre képzelem,

mind derűl fel életem

gyötrelmébűl,

majd ha egyszer láthatom,

hogy hajnallik nász napom

kétségébűl;

‘s áh! ha végre szép nyakában

mint menyasszony olvadok,

nincs mód benne, hű karjában

az nap meghalok.

Jaj! de még ez meglehet,

hosszú, hosszú két hetet

kell kiállnom,

a’ sok óra-perczeket,

mint esztendő-ezreket,

átszámlálnom!

Essetek ki életembűl

tik tizennégy bús napok!

Mert én addig szerelembűl

százszor meghalok.