A’ haldokló Legény.

Óh! melly szörnyek kínnyaim,

móta eggyért lángjaim

vésdegélik mellyemet,

gyötrik szívemet.

Eggyért a’ ki nem szeret

‘s pittyedtt szájjal megnevet,

nőni látván senyvemet,

fogyni éltemet!

Illy kegyetlen tigrisért

érzéketlen lélekért

én többé nem sorvadok.

Inkább meghalok.

Ammint tellyes voltomot,

minden boldogságomot

jégszívének szenteltem,

mellyet tiszteltem;

kétes mosolygásokkal,

gúnyos térgyhajtásokkal

vette szívességemet,

fontos frigyemet.

Illy tüzetlen állatnak,

háladatlan fajzatnak

én többé nem hódolok!

Inkább meghalok.

Ő azóta már kerűl,

már meg hozzám úgy repűl,

mintha hinné kínomot,

szánná sorsomot.

Bánatimban felderít,

jó kedvemben háborít.

Egyszer kérlel, hiteget,

másszor sérteget.

Illy kétséges járomban,

szemfényvesztő álomban

én többé nem tikkadok!

Inkább meghalok.

A’ minap egy dús legény

nyalka, mint a’ vad belény,

kéregette lánczait,

vítta sánczait.

Ő szemébe salygatván,

‘s újjait megnyomgatván,

még a’ hold lesüllyedett,

karjánn csüggedett.

Illy futékony elmének,

állhatatlan lepkének

én többé nem áldozok!

Inkább meghalok.

Felkeresvén házában,

haragomnak lángjában

mind szemére forraltam,

a’ mit fájlaltam.

Tartsd meg, mondám, szívedet,

‘a add hitetlen kezedet

másnak, a’ ki nem szeret,

’a titkon megnevet:

Én ezentűl kedvedért,

tétovázó kényedért

szarvakot nem hordozok!

Inkább meghalok.

Ő egy töltött pisztollal,

‘s födve egy zög fátyollal,

más szobábúl visszatért,

’s talpig megdicsért.

Lődd le, úgymond, szívedet,

‘s tedd híresnek hölgyedet!

Én érted, még lyány vagyok,

mély gyászt hordozok.

Gúnynak vévén ingerét,

elragadtam fegyverét.

Bábod, mondám, nem vagyok!

Még ma meghalok.

A’ gallyasba repűlvén,

‘s a’ halálra készűlvén,

a’ töltést kivájkáltam,

’s jól megvisgáltam.

Mákszem volt a’ puskapor,

a’ golyóbis kék czukor,

mellynek bóttyán nap derűlt,

’s két kéz eggyesűlt.

Hogy te véle frígyet vess,

‘s engem, mondám, megnevess,

arra én nem várkozok!

Még ma meghalok.

A’ fojtást kisimítván,

‘s írását megsajdítván,

áh! melly kéjre olvadtam,

ammint olvastam!

Ő kilépvén lessébűl,

‘s kegy ragyogván képébűl,

rám nyújtotta karjait,

lőtte bájait.

Térgyeimre süllyedvén,

‘s karja közt elcsüggedvén,

érted, mondám, még vagyok

élek és halok.