A halott gyűrüje

Szegény Aurél nagyon beteg,

Sápadt, sovány, fördőre megy.

- Idám, az ég megáldjon!

Nincs már csak egynehány hetem;

E szép világtul, érzem,

El kell örökre válnom.

S hogy fonnyadt karja tárul, im,

Gyürűje, benn’ a kő rubin,

Tova gurúl a porba.

- E gyűrü mondja meg neked.

Hogy itt hagyám az életet.

Elküldöm haldokolva.

Május volt, langyos kikelet;

A lány sohajtott, könnyezett,

S midőn az ősz közelgett:

A nyirkos szél anyjának is

Átjárta húsát, csontjait,

Az özvegy is beteg lett.

Nincsen kenyér; mi lesz veled?

Dologhoz nem tud kis kezed;

Csak nem mehetsz cselédnek!

Ha most itt volna szeretőd...

Eh! falatod sincs betevőd,

Ő sem gondolna véled.

»Van itt még egy darab ruhám.

Nézd, új, selyem, föl sem huzám.

Ő adta. Viganómat

Kivánnod kell csak, bár szivem

Utána vérzik, elviszem

Zálogba a zsidónak.«

Egy pár garas... Mit ér neked?

Az orvosság is többre megy,

S nyakunkon itt a házbér.

A háziúr legény fia

Mindig kerülgetett, Ida.

Megszánna szép orczádér’.

Lakuk kis pinczelyuk, setét.

Menjen? ne menjen?... S már kezét

Rátette a kilincsre.

Ajtót nyit ekkor valaki,

S a postás látható, a ki

Egy levelet hajít be.

Pecsétje, színe gyász s a mint

Felbontja, kis gyürűt tapint;

Piros rubin a kő benn’.

»Van egy gyürűm. Fát, húst veszek,

S a hova küldesz, nem megyek,

Akármi lesz belőlem.«