A halott vár legendája

A baldachinja vert arany, a paplana selyem,

A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.

Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,

Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,

Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.

Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki

S a vár órája monoton az éjfelet veri.

Egy, kettő, három, négy, öt... ó, szent Miklós... a csoda!

Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.

Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,

A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

Megáll a selyemágy előtt, merően és sután

S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:

- Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,

A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,

Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.

Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,

Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,

Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?

A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,

Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt

S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.

Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:

Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: - Nagyon fáj a szívem.

Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,

Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;

Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak

S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak...

Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,

Atyuska jött... Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.

A nap föltámad keleten, a kakas trombitál

S örök nagyságról álmodik tovább - a przemysli vár!