A HAMIS TANÚ

Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,

Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;

Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,

Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:

Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,

Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.

Eléálla Márkus; térdben összeesve,

Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;

Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,

Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;

Kezei reszketnek: tán erő hijában?

Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

Esküszöl - „Esküszöm az élő Istenre,

Utolsó napomra és örök idvemre. -”

Esküszöl - „Esküszöm, s ha hamisat szólok:

Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;

Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:

Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -”

Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;

„Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;

Nem azé a madár, aki elszalajtja,

S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.

Lám a vén Márkusnak esze volt előre:

Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:

De mintha keserőt érezne a borban.

Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,

Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.

Négy harang siratja, két pap megdicséri,

Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,

Mellyel a világi élet becsukódik,

Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,

Úgy látszik hogy épen a halottat várja;

Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,

Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

És a fekete föld, amint hull, amint hull,

Nyögve a koporsó megrendül, megindul;

Kivetődik a sír dobbanó partjára,

Ropogva szakad föl fedelének zára:

Megrázkodik a test és talpra ugorván

Szeme fehérével körülnéz mogorván.

S amint három ujját emeli az égre,

Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;

Majd a néptolongás közepébe törvén,

Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,

Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,

Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

Az időtől fogva, mikor a hold felkel,

S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,

Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -

Mélységből kibukni s elmerülni újra,

És, mikép izgága volt egész élete,

Így kötődik szóval: „Oldjak-e? kössek-e?”

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!

Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;

Kötni: összekötné hálótok egy bogba,

Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;

Halkan imádkozva evezzetek itt el;

S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.