A HARAGHOZ

Kiapadsz-e, harag,

Te zuhatagos

Vad bérci patak,

Mely zúgva rohantál

A mélybe, s vetettél

Szilaj habokat...

Kiapadsz-e, harag,

Szivembül örökre?

Hát csendes házimadár

Lesz az erdei sasból,

Mely körmeit egykor

A bősz zivatar

Hátába ütötte,

És rajta lovagla

Kevély diadallal?

Hát vállatrántó

És fejbillentő

És hálósapkás

Jó békés polgár

Lesz a tüzes ifju?

Ki néha magával

Nem bírt, kinek ez

Volt a neve egykor

Mindenkinek ajkán:

Haragos Petőfi!

Mily aggalom ez, mily

Hiábavaló!

Nem hagyhat el engem

Nemes indulatom,

Az ifju-harag;

Nem apad ki szivembül

E zuhatagos

Vad bérci patak,

S nem fog kiapadni.

Csak csendesedett

Most némileg árja,

Mert róna mezőkön

Megy útja keresztül,

Mezőiden, hegy s völgy

Nélkűli jelen.

De ott a jövendő

Sziklás vadona,

Mélységeivel...

Ha majd odaér

Haragom pataka!

Megnőve folyammá

Ugy fog lezuhanni

Elleneidre, hazám,

Mint a feneketlen

Örvénybe a féktelen

Niagara!