A harangozó

Pókok között él lenn egy szürke zugban,

Fönn a harang a mély űrben lebeg.

Nem nézi ő, szédül, lehúzza búja,

Ő nem lát mást, csak a köteleket.

Mikor a hajnal aranycsíkja reszket

Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,

Mikor az alkony csókjai tüzelnek:

Ő kötelet ránt s a magas zenél.

És ekkor arcán régi vágyak égnek

S eszébe jutnak tágas régi rétek,

Száz kicsi szépség és a végtelen...

Egy fáradt kar vergődik a kötéllel,

De szállva fénnyel, árnnyal és zenével

Egy lélek leng az ujjongó egen.