A határ felé

A februárnak messzefutó ködén

fáradt erővel törtet a mozdonyunk,

vak szürkeség ül a kupénkban

s künn zivatarszerü hófuvás zúg.

A lámpa gyéren ontja sugárait

fakó batyunkra; megremeg a szivünk,

már a határ felé megyünk és

elmaradoznak a kedves arcok.

Egyszerre halkan, könnyü sietséggel

teremsz közöttünk, barna magyar leány!

Lerázod a havat magadról

s szerte-tekintesz a bús homályban.

Álmos szemünkbe röpke derű szökik,

sugár cikázik a vonat-ablakon,

rezgő szivárvány leng a jégen

s gőzparipánk riadozva horkant.

Éjfél-szemedbe elmerülök busan,

nézem tej-arcod rózsa-virágait,

hattyúnyakadra lágyan omló

gyűrü-fonásu hajadnak éjét.

S amíg kigyúl a virradat a mezőn,

némán tünődöm, merre felé sietsz,

te szende és mégis igéző -

s lopva tekintem a holmidat meg.

Tudom, faludba hű szeretőd sirat,

ki vágyva szállott szűzi lakod elé

s virágos udvartoknak alján

sokszor elálmodozátok estve.

Búsan daloltad népdalainkat és

a délibábok lenge enyelgését

sápadva, mosolyogva nézted

s hő aratáskor a markot verted.

Bájos parasztvér, büszke magyar leány,

kin ős-anyáim bája sugározik,

ma újra érzem a magyar bút

s száműzetésem örök keservét.

Most zúg a gőzmén s messze ragad tova,

kanyargó útam zord idegenbe tér,

hol a barátság színes átok

s gyűlöletes magyar ember és szó.

Csókold meg ó hát búcsuul ajkamat

s aztán felejtsd el azt a szegény utast

s emlékemet vesd el nevetve,

mint a vasút-jegyed elhajítod!