A hegy leányai

Élnek magasba, fenn a zord hegyekben

a víg leányok, a vad hegy-leányok

s szivünk beteg részegségtől sóvárog.

Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,

szűz testüket nem látta senki még,

kő-arcuk átok, szépségük betegség.

Egy régi vaskút rozsdamarta csővén

mosakszanak, ha sápad a verőfény,

s fehér mellük fehér vízködbe vész el.

Egy este, s nem tudom, való-e, álom?

de táncukat még most is egyre látom,

elém lebegtek vészes szenvedéllyel.

Kinoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,

halálra csiklandtak, agyonszerettek,

vadul kiszívták húsomból a lelket.

Aztán a testük tündökölve tűnt el,

érdes hajuk varkocsba volt befonva,

s vidám csikókként bújtak a bokorba.