A HERCEG

Az én sok szép tavaszi álmom

S az én kevés diadalom,

Lássátok, mind el kell prédálnom,

S Vele mennem fiatalon.

Mert megjött az iszonyu herceg,

Lemállt lelkemről a fegyverzet

S testemről az üde szinek.

Övé mind. Ismerem őt régen,

Nagyok számára írt mesékben

Olvastam, megölt sok szivet.

Egy tárlaton, a zenés estén

Villant először rám szeme,

Fáradt voltam és élni rest én,

S bolondosan sírt a zene.

A herceg, hopp, előmbe lejtett,

Hol az utat friss lombok helyett

Lázban festett képek szegik,

S e csoda-út illataképpen

Erős parfőm terjedt a légben

A kékfényű mennyezetig.

Kiszöktem. Ám űzött a herceg,

Veríték verte testemet,

A parkban mély árnyak hevertek

S ruhám pihés köd este meg.

A hallgatag tónál utólért,

S szivemben a vadul futó vért

Megállította hűs keze.

Riadtan néztem a tavon szét,

Hogy ring száz furcsa gnómhajóként

Távol lámpák fehér tüze.

S ő suttogott: “Az udvaromba

Ilyen legényt kell hogy vigyek,

Szeretlek, lelked csupa pompa,

S lásd, gyönge, mint a friss rügyek.

Fiacskám, itt mért volna élned,

A gyötrelem szivedbe mélyed,

Kis apródomnak viszlek én:

Nálam egész nap csak nevetnek,

S lázas tüze nem lesz szemednek,

Hűs lesz s üres, mint az enyém...”

Tudom, hogy szörnyű ez a herceg,

De nem hagy el, jaj, nem hagy el.

Lássátok, sokszor sírni kezdek,

Mikor este aludni kell.

Ha a lámpám már el van oltva,

Tudom, itt hallgat, rámhajolva,

Így telik el az éj fele;

Ó, ha akkor szemem kinyitnám!

Két vigyorgó, mély szem mered rám,

Az ember megőrül bele...