A hídon

Húsz éves voltam és egy éjjel

tíz óra tájt, színház után

a nyári csillagokra nézve

haladtam által a Dunán,

köröttem minden oly csodás volt,

a híd, hegy tűzzáporba lángolt,

alant zokogtak a habok,

s egy téveteg hajó a vízben

hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva

a lüktető mélység felett,

fejem a hídkarfára nyomtam,

szájam sirástól reszketett.

Szellő bujálkodott a habbal,

beszélt a víz susogva, halkal,

titokzatos, bús volt az éj,

s a selymes és szagos víz árja

hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,

üres vágyódással tele,

egy céltalan nap tompa éjén

bámultam a vizekre le.

Jöttek hajók zord lángtaréjjal,

hullám feszült fel, mint setét fal,

eltünt a hab, el a hajó,

sóhaj vonaglott a setétben:

a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sirni kezdtem,

agyamba nyilalt, hogyha majd

egyszer letörve, elfakulva,

az aggkor nyugalomra hajt,

gondolok-e a titkos éjre,

s elém tünik-e majd igézve

e híd, e hab, e tűz-virág,

s az éj, amelyre a sugár szőtt

vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet?

megrogyva, búsan, társtalan?

S mint látom a híd-bolton álló

huszéves ifjut, enmagam?

Sirok, avagy csak ámulok tán

a könnyü perc hamar lefolytán?

Vagy tördelem eres kezem,

s a habzenére, lángözönre

nem is emlékezem?

Ki tudja... Mostan is gyakorta

úgy rémlik, mint egy költemény

az én sirásos, nyári éjem,

az én könnyes álom-regém.

Olyan, mint egy ezüstös álom,

mely ifjan hull a sírba le,

s ma sem tudom, hogy az az ifjú

Én voltam-e?...