A HÍDON

Ennek az őszi napnak aranya

Még a miénk; a budai hegyek,

A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,

S a híd is úgy lebeg,

Kitártan, a két égő part fölött,

Mint végtelenbe készülő madár.

Mely a búcsúzó lendület előtt

A fényben még megáll,

Acélfőnikszként, mozdulatlanul,

S mi, szárnyai közt, boldog utasok,

Valószínűtlen tájról álmodunk,

Hová röpítni fog.

Ó, irreális, édes pillanat

Ez itt a zúgó, vén folyam felett,

Minthogyha most először állanék

A híd ívén veled,

És most keresném első hangjait

A tóduló, de ki nem mondható

Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,

Hogy élni, élni jó,

S melyet mikorra elsóhajtana

A reszkető és forró földi száj,

Egy egész elmúlt élet hirdeti,

Hogy élni, élni fáj.

Jaj, máris - látod? - húny a nap, nehéz

Traverz-vasakká lomposúl a híd

S döglötten veti a két partra szét

Bús főniksz-szárnyait.

Az őszi napnak édes aranya

Elsáppad a hideg hegyek felett,

S elejtjük ezt a drága percet is,

Mint ág a levelet.