A HÍR LANTJA.

Vak haragban a győző vitéz,

Oly félelmes, mint az éji vész:

Vérben húny a béke napja el,

Merre villog éles fegyvere;

Hódít s szablyát más nemzetre fen,

Ha már egyet földig levere.

A dús tájak dúltak, feketék,

Minden jel, nyom eltörölteték:

Hogy ott egykor élő nép lakott,

Aki erről szólna, már halott.

Avvagy nyakán rabbilincs zörög...

- Telve vannak a mély börtönök.

S hogy látnák a jövő századok

Nagy hatalmát és a múltakat:

Eltiport nagyságok romjain

Óriási emléket rakat.

Háboritlan áll a szent liget,

A dúló kéz nem illette még;

Jós forrása halk nesszel buzog,

Lombja suttog, bűvös fénye ég.

Szent ligetben a hír lantja függ,

Mely beszél a történtek felett,

Énekében, mely ragad s emel,

Nyer az érdem hosszu életet.

S a zengő lant és a szent liget

Dulva immár, puszta és siket!

Századokkal vénül a világ

És időnként más-más képet ölt;

Ledőlnek a mult bálványai,

S erény lesz, mi bűn volt azelőtt.

De nép és kor, mely támad s enyész:

Az emlékre hűledezve néz.

S im keletről a vénhedt idő

A világot átrepülni jő;

Szeme rozzant sirgödör; vele

Jön a romlás setét szelleme.

Markában az elrejtett jövő.

S melyben ember ugy kevélykedett:

Halvány árnyék lesz a földi fény,

S mint köd úszik bírája megett.

És amint száll, szó dörg ajakán:

»Mi ez, mibe szárnyam megcsapám?

Szólj te, hír beszédes angyala!

Hagyja tudnom lantodnak dala

A hatalmas féregnek nevét,

Akiért a magas fellegig,

- Hálából vagy zsarnok-kény miatt? -

E kőhalom fenn-emelkedik?«

De nem szólal a hír lantja meg,

Melyet eltört a dúló keze;

Fenn-szédelgő álma megcsalá:

Neve, tette elmult, elvesze.

És az emlék menten szétomol...

S míg tovább repűl a vén idő:

Vihar söpri elmállott porát,

S hült helyén a dudva, gaz kinő.

A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:

Vak haragban, győző vitéz

Borzadalmas, mint az éji vész;

Vérben húny a béke napja le,

Merre villog gyilkos fegyvere,

Melyet vágya egy világra fent...

Nincs előtte, nincsen semmi szent!

Merre szem lát, dúlva a vidék,

Nemzet és hon eltörölteték;

Kínos átok kél a föld alúl,

Börtön-éjben foglyok ajkirúl:

És hogy élne híre ezrekig:

Mely felér a barna fellegig,

Óriási emlék idomúl

Tört hatalmak omladékibúl.

Még a szent ligetnek árnyinál,

Énekes lant illetetlen áll;

S im, riadva, mint kelő vihar,

Szent ligetbe ront a büszke kar:

Sujt,... zokogva a lant földre hull,

S a ligetre néma éj borúl.

Századokkal vénül a világ,

Nép enyészik, nép nyomába hág;

S áll az emlék, büszke és magas,

Szédül ormán a felhői sas;

S im kelet felől a vén idő

A világot átröpülni jő;

Rozzant sírgödör sötét szeme,

Jobbján leng a romlás szelleme;

A jövőnek titka homlokán, -

Szállva, mint a gondolat: nyomán

Fény s dicsőség halvány árnyibúl,

Elmulandó pára, köd vonúl.

Ősz szakállán ezredek hava,

Mennydörögve harsan el szava,

Visszanézvén, mert ég s föld között,

Szárny-hegyével kőbe ütközött:

,Szólj halandók hitvány műve te:

Melyet elfú szám lehellete!..

Vagy te, hír beszédes angyala!

Hagyja értnem húrjaid dala

A merész halandónak nevét,

S érdemekkel gazdag életét,

Akiért a barna fellegig

E kevély emlék emelkedik...

Szólj: ki által lőn e kőhalom,

Hála-é, vagy zsarnok hatalom?’

Ámde a hír lantja nem zeneg,

Melyet a szörny karja ronta meg:

Hallgat ő beszédes angyala,

- Csak dicsőek élnek általa!

És ki volt az átkozott vitéz?

Ő nevével vak homályba vész.

Reng a föld... az emlék széthasadt;

- Átok élt a kőrakás alatt;

S most sohaj- s nyögésben ront elő,

Vádja méltó, vádja terhelő! -

S a kelő szél zúgó szárnyirúl,

Mint silány por, tengerekbe hull;

Hűlt helyén gaz s hitvány dudva nő,

S míg tovább röpűl a vén idő:

Agg regének kósza hanginál

Gyász feledség gyász ölébe száll.