A HITLEN

Láttam, megindult a tavasz, illatos

Szellő kerengett zöldesedő nyomán,

Reszketve megnyiltak virági

Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,

Nem láthatott még andalodó szemem,

Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,

S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,

Mosolygj, fölélnek holt növevényei:

Jer, elterűlnek lábaidnál

A füvek és remegő virágok.

Vagy tengeren túl menjek-e érted el?

Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?

Hová veszél? Vérrel halállal

Menjek-e zárt utadat kitárni?

Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt

Véred, halálod. Tengerek és hegyek

Utját nem állják kedvesednek:

Ő maga fut s kikerűl szemével.

Oh, mért csalál szép képzelet engemet?

Ifjú eszemben mért okozál zavart?

Most eltemetsz itt, s végszavammal

Elhagyod a szeleket röpűlni.

Majd egykoron tán pusztai halmomon

Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt

Szemét lesütvén rólam ekkép

Emlekezik keserű szavakkal:

„Boldogtalan! mit vára setét eszed,

Az égi szellőt mért öleléd vakul?

Nem égi vagy, lám most is a jó

Föld takar el, nem egek határa.

Öleld meg, amit juttat az alkalom...

De már örökké elnyugovál, s tudom,

Nem is kivánsz fölkelni többé.

Bú, nem öröm neked itten élni.”

Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a

Hantok tövissel telve vadúlnak el,

És nem lesz, aki szánakodván

Rózsafüzért tegyen a tövisre.