A hódító

Ül a király magas fejdelmi széken,

Harag lobog fel vad lángként szemében,

A szomszéd ország most haragja tárgya,

Miért virágzóbb mint saját határa.

„Hát tűrjem-é - mond - nem, nem Istenemre!

Hogy árnyat vessen agg fejem diszére.”

Kezével inte, arca elborongott

S körülhordozták országán a kardot.

Sok hősi nép gyülöngött táborába,

Míg harci kürtök buzdíták csatára.

És sok vitéznek csordul drága vére,

Míg a király várából nézve nézte. -

Lent a mezőkön eltiport vetések,

Kalász helyett most csontokat teremtek,

De semmi - a király győzelmet ére,

Örök dicsőség győzelmes fejére.

„Fel most barátim ünnepelni vígan!

- Mond a király kedvének mámorában -

Előttem bús ne légyen márma senki,

Vagy aki az, váramban elfelejti.”

S a vad öröm zaját a szél lehordja

A vár alatt terűlő pusztaságra,

Hol árvák, özvegyek mély gödröt ásnak

Az elhullt bajnokok nyugodalmának.

És oszlop jő a mély sírnak fölébe,

Győzelmi jel az agg király nevére,

S míg homlokára új korona szálla,

Mint a vitézség érdemlett jutalma,

Lent addig a sebzett hősök magoknak,

Feldúlt falvakban, mankókat faragnak,