A HOLD MEGBOCSÁJT

Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött,

Talán tizedszer ílyképp, megrabolt,

Balog utasként ballag át a Hold.

Arcán vén kópék fáradt mosolya

S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző

Kínjaival mered föl a mező.

Forradásos mező, fukar, kopár,

Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg

Fényével a Hold öntözgeti meg.

S fagyos fényben e nagy hulla terül,

De messze szélén félénk vándorul

Egy lyány csókos férfiára borul.

Mintha sohse járt volna itt Halál,

Az Élet, ez az eltörött derék,

Kígyós örömmel üti föl fejét.

S mert Földre nézni csókért küldetett,

A Hold ujjongva, bízón kiragyog

S száz halál-bűnért küld bocsánatot.