A Holdhoz
Bágyadt Leányifjú!
játszi tárgya az édes andalodásnak!
lankadíts le hideg tüzeddel ezen hűs
domb fűvei közt.
Éjnek Királynéja!
Anyja a körülötted égve enyelgő
csillogós csecsemők ezernyi sorának!
nyújtsd dajkakarod!
Légy üdvözölt szép Hold!
téged alkota már a Gerjedelem ma
Istenének: előtted ömledeznek az édes
s a bús kebelek.
Ah! bár elég volnék
mindazon heves érzemény kirebegni
a hideg levegőbe, mellyben alélgat
a tűredelem -
mellyel feléd tömjénz
a Szerencse ölébe’ szunnyadozó sziv
hál’adatja - midön kivonja magát, s le-
rogy színed előtt.
Ott a liget híves
rejtekébe vonúlt homály közepén néz
fel reád, kebelekre öszveborúlva
két boldog alak;
a bús halandóság
elrepűle belőllök: angyali álom
játssza ott csak az égi boldogulásnak
szent érzeteit.
Endymion módon
várja kellemetes varázsidat ott egy
lanyha csókod elébe hengeredő kis
völgy csermelye, s az
azt elnyelő tó ott
andalog. - Siet öszve a patakocska
habja, hogyha ezüstös arculatod förd
rezgő tetején.
Fördj! fördj belé szép Hold!
még az Est leesett siralmit is a fű-
szálakon lebegik feléd enyelegve
a szűz Zephirek.
S majd - ollykor a küzdő
hói tornyozatot leverve ha ált’törsz -
üdvözölve köszönti jöttödet a fényt
nyert hűs levegő;
s ott egy Juhar lengőn
csettögő levelén pihenni leszállott
fényke foltodat akkor ollyan igen kész
ringatni vele.
Neked piheg hálát
a Szerelmese enyhü oldala mellett
álmot urbikoló kis Gerlicehím a
szűk fészek előtt.
Neked virít vissza
fényt azon ragyogó bogárka az éjben,
melly tüzet vet amott az elmaradott út
hökkent fiának.
Téged sohajt a Meg-
tévelyedt. Tereád esenkedik a Nap
tűzvilága vegyes zajába’ kifáradt
Bölcs agyveleje.
Téged teként sújtva
a szigor temető kereszti között egy
sirhalom tetején szülői után El-
érzékenyedett.
A csacska berken túl
csak te öntsz örömöt kisirt szemein szép
özvegy Alcionénak ablaka sárgúlt
pirzöldein ált’:
ah, csak csupán tőlled
várja vissza az elrabolt Napot - a ki-
tépetett csemetét - reménye reád! te
egy Istene vagy!
Áldott virrasztó fagy-
mécse a hideg éji borzadozások
gyáva rabjainak! jövel, jövel, óhajt
hűs pázsitom is.
Sirján szerencsémnek
rád tekéntek ezen magánybol elázott
arccal - ah, hideg éj királyi Kegyesse,
vedd ált’ ez özönt!
És hogyha súgárid
fáradott maradéka majd aluvó szép
Gyilkosom szemein leül Lugosának
árnyéka között:
akkor, Kegyes, csókold
kármin ajkira könnyemet, s vegyesitsd be
játszi álma közé varázs susogással,
hogy érte folyott.