A honárulókhoz
By János Vajda
Mikor nyugosznak már békén, mikor
Az ezeréves sírok szentjei?
Mikor nem bántják ősök álmait
Az unokák garázda vétkei?...
Oh! - az igaz magyar hazafinak
Nemcsak éltében kell lakolnia;
Galád utódok bűnei miatt
Sírjában is meg kell fordulnia!
S nincs a haragos égnek mennyköve,
Mely megüsse az ily gyalázatot?
Mennykő, villám! - Hová is gondolék,
Hisz már az is megvásároltatott!...
Vagy a napok és csillagok ura
A napot rájok sütni engedi?
Hát mit csináljon! - Hisz maguknak ők
Napot aranyból tudnak önteni!
Vagy a gaz mellett nincs többé virág?
A tengerben többé gyöngy nem terem?
Végkép kiélte már magát a föld,
S arany nincs többé meddő méhiben?
Örök borúban állott meg a nap,
Hogy fény az árnyék mellett nem szökel,
S a földet örök éj csillagtalan
Egy alakú borúja födi el?...
Nem, nem! - Ne higyjük, van még a mezőn
Tán a gyomnál is sokkal több virág!
Tengerfenéken sok szép gyöngy terem,
S az árnyék mellett több a napvilág.
Oh, csak a földön, emberek között
Gazok mellé dicsők nem termenek.
- Mert isten számol a sors vétkivel,
De árulót ember büntetne meg!
Tél van fölöttünk, meglehet, midőn
Vékony sugár mosolyg a hon egén;
De egy virága van a télnek is,
S ez egy virág az örökzöld remény.
Remény! - Óh, most hallgatnom hagyjatok,
Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek...
Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár:
A mennykövek közt én is ott legyek.
Ti, sírokon élődő hienák,
Ti, koporsónak éhes férgei,
A szabadság futó vadjainak
Szivtelen üldöző vérebei...
Nem könyörgök már nektek ezután,
A kérelem nem fog tirajtatok...
Átokra hívom föl anyátokat,
A hazát, kit ti - elárultatok!...
Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott,
Mert a méreg nem jól kevertetett;
Nem holt ő meg, s fel fog támadni még...
Sírjában jól felismert titeket.
Ti éhesen oda rohantatok
Utósó ékeit elorzani...
De jaj nektek! a gyalázat kevés...
Megtorlásul vér fog patakzani!...
És bűnhödéstek oly kicsiny leszen;
Csak ami kínt és szenvedéseket
Egy élet elbír, és ész kitalál...
Csak ily itélet lesz fölöttetek.
Potomság! - Kebletek csak egy pokol
S a szív elkárhozott lélek leszen,
Mely saját véretek lángjainál
Égni fog és kinlódni szüntelen!...
De bűnhödéstek oly kicsiny leszen...
Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök?
Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet
És a díj érte: percnyi örömök.
S a nemzet milliója szenvedett
Át nem csak egy - tíz emberéleten...
Egy cudarnak órányi kéjeért...
Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!
De emberektől ne irtózzatok,
Mind tiszták itt a többi emberek,
S ki volna az, ki bűnhödéstekért
Hóhértokká lenne - fekélyesek!
Nektek való ez, végezzétek el:
Elárulva majd egy a másikat
Kész lesz bűntársát elhóhérlani...
- S e végrehajtó lesz az - öntudat!
Föl vagytok írva! - Tudjuk, kik valátok
Rossz szellemek szörnyű szülöttei!
Ne bújjatok az örök gyalázattól!
Nem rejtenek el ég-föld űrei!
Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel,
S bár lenne égben bűnös árnyatok,
Egy nemzet átka oda is elhangzik -
Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!
Ti nem kerestek dicsőséget, hírt,
Sötétség ocsmány denevérei;
Prédát lesétek egy nép éjjelében,
Míg eltakarták vészfellegei.
De örök bűnhödésül neveteknek
S tetteitek hirének élni kell,
Míg él a nemzet, bűnötök mártírja,
Hogy sírotokra átkot szórjon el.
Midőn e nép földingató erővel
Szabadságért vívott: hallgattatok;
Hitványak! - hisz a nagyok erejével
S erkölccsel szembe ti nem szállotok!
Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak,
Hogy hozna vétekűző éjszakát,
És zivatart, melyben ne tudja senki,
Ki adja el a nemzetet, hazát.
S a könnyelmű sors vétkes haragjában
Vitt százfelé sujtó förgeteget,
Mely fölgyújtá belháborúk tüzével
A megfáradtan alvó nemzetet,
S a vérnek, mely folyott hazát szerezni,
Most száz felé kell ömölnie,
De megromlott honáruló nyelvektől -
S megszűnt dobogni a nemzet szive...
Hallátok ezt elkárhozott árnyékok?
Meghalna erre a jók szelleme,
Habár azt halhatatlanná teremté
A hazák és világok istene!
Látom, mint rohantok a lég ürében,
Koporsótokban szökdel testetek,
Mig a miattatok meghalt dicsőké
A sírban imádkoznak értetek!