A HONTALAN

Járatlan útakon ki jársz,

S keblet viharra, vészre társz,

Örömtől idegen,

Ki vagy te bánat embere,

Mi sorsnak üldöz fegyvere,

Hogy bolygsz vad bérceken?

„Hagyj bolyganom vad bérceken,

Hagyd dúlni a vészt keblemen:

Én bujdosó vagyok;

Kietlenb itt e puszta szív,

Zajosb a vész, mely benne vív:

Fájdalmim oly nagyok.”

Tán dús valál és kincsedet

Elvette ádáz végzeted,

S most ínség szomorít?

„Dús voltam s dúsnak lenni jó,

S ínségem most oly szívható;

De ez nem tántorít.”

Két név előtted szent talán;

A hű barát és hű leány,

És ők elhagytanak?

„Pártos barátság, szerelem

Földön legkínzóbb gyötrelem:

Ők híven haltanak.”

Kihaltak ők? tán gyermeked,

Szép hölgyed, minden örömed,

Emésztő sírba szállt?

„Mind sírban amit szereték,

De a szív mély s nagy menedék,

Elnyögte a halált.”

Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:

Tán a becsűlet rabja vagy,

S neved gyalázva volt?

„Gyalázva minden címerem;

De azt hazámért szenvedem,

S ez rajtam drága folt.”

Hah számkivetve vagy tehát,

S melyért vérzettél, ten hazád

Sujt kérlelhetlenűl?

„A számüzöttnek honja van,

S bár szenved ő s boldogtalan,

A nemzet él s derűl.

A nemzet, melyhez tartozám,

Kiirtva, s vérbe fúlt hazám

Többé fel nem virúl:

Engem millióknak veszte nyom,

Egy nép halálát hordozom

Keblemben ostorúl.”