A HŐS ÉS KARDJA.

Kél a sugarak fejedelmi ura,

Reggel van a sík csatatéren;

Hol, napja ezernek az alkony előtt,

Köd- és vérbe borúlva lemégyen.

Órjási alakkal a reggeli árny

Fut, s nyomba követ rohanó lovagot;

Éjfélkor a hold halavány sugarán:

Holtak hideg árnya bolyongani fog.

Elszántan a két sereg összerohan,

Egymást öli bősz viadalmaiban;

Mig vér ömöl és ezer élet enyész:

A harcra mosolygva a sír ura néz;

Csont-ajkain a káröröm igy vigyorog:

Hah! száz temetőm telik általatok!

Későre a harc riadalma kihal,

S a hold sugarán:

Lengő hideg árny

Ösmerkedik a csata holtjaival.

A hős aluszik...

S míg álmodik a csata képeirűl:

Bús éjszaki fény,

Hír éjszaki fénye, derengi körűl.

És aki nyere

Harcnak mezején koszorút, diadalt:

Győzők serege

Rak fegyveriből szomorú ravatalt;

S kit rája emel, ki halotti fehér:

A had feje, a diadalmi vezér.

Győzött, s maga a diadalmi vezér

Győzelme tüzébe’ talála halált;

Villám vala, mely rohan, éget, emészt

S dúlása közt felemészti magát.

Ott fekszik erőtelen és hidegen...

Mellette nehéz hadi kardja pihen.

A kardvas erőteli fényes acél,

S a markolaton:

- Mely sárga aranyból

Öntetve vagyon:

Gyémánt ragyog, égi sugáraitúl

A hős hideg arca derengve kigyúl.

Éjfélt üt. A kardvas igy ejti szavát:

‘Nem látom-e több csata vérpiacát?

Hah, nincs ki emelve a harcra vigyen:

Hogy dicskoszorúkat aratna velem!

Nem sujtok-e porba arany koronát?

Nem fúrok-e zsarnoki melleket át?

Átjártam a szívet, az életeret,

Sirjába fektettem ezer s ezeret!

S hősömmel im, én is a földbe jutok...

Elporlik a szív, el a hősi karok;

S a törpe utód ha kiás valaha:

Súlyom bizonyítja, a hős ki vala!?’

Szólt felharagudva reá az arany:

»Némulj el örökre, te nemtelen érc!

Léted van a rozsda hatalma alatt,

S fennen, botorúl unokákra beszélsz!

Nézd, engem imád

A messze világ!

És birtokomért a halandó

Százszor veti áruba lelke-, honát;

Egymás kebelébe vasat ver

Testvér, szerető, rokon és barát.

Fejedelmi fejekről

Gőggel ki alá vigyorog,

Villámokat útba terelni ki bír:

Én a hegyek büszke aranyja vagyok!

Megrág az idő,

Hitvány fecsegő!

S én, rozsda-, penészt mosolygva, fogom

Hirdetni az egykori századokon:

Dús volt, ki viselte e markolatot,

Kincs, fény, uraság közepett ragyogott.«

És szóla utószor a gyémánt-

Boglár, ragyogása dicsében:

»Hallgassatok el!

A bajnokot én örökítem!

A szörnyü erő

Elhagyja a hős karok érc idegét;

Kincsét az idő

Elsöpri, elhordja szelén szanaszét.

Dúsgazdag arany!

Tudd meg, s te erőteli fényes acél:

Túl ezreden a

Hős tetteiről egyitek se beszél!

A hír örökíti a hősi nevet,

- Mely rajta ragyog -

Én nem halok el, ki a hír ragyogó

Gyémántja vagyok!«

Kardjával a hőst

Földnek kebelébe nyugonni tevék;

S a síri világ:

Jöttére remegve felháborodék...

A rettenetes

Kar- s kardra ki ösmere egyszeriben;

Sírhantok alá

Mely juttata száz-, ezeret hidegen.

Évezredeket haladott az idő.

Vad rengeteg feledett temető;

Érc-szobra hol állt?

Hol nyugszik a harc fene bajnoka, hol?

Hűlt hamvaira

A rengeteg árnyoka, csende hajol.

Turkál, kapar, ás az utó-ivadék,

S a bajnoki sír kikutatva vagyon;

Kardmarkolatot lel a sír fenekén,

S gyémántot a nagybecsü markolaton.

A fényes acél oda van...!

Gyémánt s arany ép;

Hősét dicsőitve, a harci jegyet

Hű gondjain őrizi a maradék.

Évezredeket haladott az idő,

A rengeteg illat-ölelte mező;

Megharsan azonban a bús hadi kürt,

És felriadoznak a népek;

Dúl, gyilkol a harc dühe, dús paloták

S kunyhók leomolnak, elégnek;

Tűz árja piroslik a markolaton,

Üszköknek alatta temetve vagyon.

Üszköknek alatta midőn keresi

A békeidőre jutott nép:

Olvadva, enyészve a büszke arany...

Gyémántja csak ép!

Gyémántja időn s viharon mene át,

S el nem veszité ragyogó sugarát.

- Évezredeket haladott az idő,

Mély tófenek a szag-ölelte mező;

És szól vala a

Gyémánt, ragyogása dicsében:

»Túl ezredeken

A bajnokot én örökítem!

A szörnyü erő

Elhagyta a hős karok érc-idegét;

Kincsét az idő

Elhordta, söpörte szelén szanaszét.

Dúsgazdag arany

Hol vagy? s te erőteli fényes acél?

Most a dalia

Hős tetteiről egyitek se beszél!

Im, hír örökíti a hősi nevet,

Mely rajta ragyog;

Én nem halok el, ki a hír ragyogó

Gyémántja vagyok!«