A HŰ LOVAG
„Ki lesz, ki úgy örűljön,
Oh szépem, jóm, neked,
Mint e szív, mely felé most
Forrón ver kebeled?
Ki lesz, ki úgy szeressen,
Mint én most, tégedet,
Ha távol a világban
Bal sorsom eltemet?
Ki lesz, ki, míg belőle
Egy porszem fennmarad,
Lánghévvel égjen érted
A súlyos föld alatt?
Ki lesz, ki síron túl is,
Az üdvök közepén,
Csak rólad emlekezzék,
Mint hű barátod, én?
Én mégis, drága Róza,
Hívednek menni kell:
Nem férfi, aki nem küzd
Hon ellenségivel.
Letörni távozandom
A pusztító hadat,
S megtérek elfogadni
Kezedből díjamat.”
S zokogva, könyben ázva
A lányka ráborúlt,
S bár gond-sanyarta szívvel,
Hős Zámor elszáguld.
S Zámornak útja zordon;
De harca diadal.
Gyász! hogy dicső csatáin
A bajnok oda hal.
Nyomát veszíti a hír,
Nem lelni őt sehol:
S Rózának szíve vérzik,
Rózának könnye foly.
Nap, év emészti a bút.
Sok bal tanács után
Szép Róza új menyasszony,
Bár gyenge s halovány.
Szivében gondok ülnek,
S az őr emlékezet
Gyötörni visszahozza
Az eltünt képeket.
De nász előtt s utána
A női szív nem egy:
Gyönyörré olvadoz fel
A jég-oltotta kegy.
S várában elbizottan
Dúskál a boldog úr.
Lélekben, hangszerekben
Mind vígan zeng a húr.
De lenn a tömlöc éjén
Penészes bolt alatt,
Elhagyva szenved a rab
Hallatlan kínokat.
S ha néha víg robajnak
Gyanítva fenn neszét,
A kétség elborítá
Fellázadó eszét;
S szivében fájdalom, bú
S az őrjöngő harag
Emésztő lángjaikkal
Végigrohantanak,
Csendesb lesz, mint a sírlak,
Oly csendes, mint a lég,
Mely a még nem teremtett
Világon nyúgovék.
S e csend kietlenében
Haszontalan mereng;
Mert benn egy átkos élet
Kíntermő magva zseng.
S nem látja senki búját,
Nem hallja semmi lény:
Örömnek háza tombol
A szenvedő fején.
„Ki jő az éj lakába,
Suhogva, mint a rém?
Kinek fohásza kél fel
A tömlöc kebelén?
Gazságnak áldozatja,
Ki vagy te, új lakó?
Légy üdvöz! átkozódni
Ha úgy tudsz, mint az ó.
Átkommal én a léget
Felhővé nevelem,
Felhőim tűznyilával
A kínzót üttetem.
Úgy verje őt meg a sors,
Úgy verje őt az ég;
Gyúljon lélekzetétől
Lánggá a tiszta lég,
S mint én, az életpályán
Úgy légyen áldozat
És ördögül szegődjék
Hozzá az öntudat!”
Kínoktól ostorozva
Így szól a régi rab;
Az új alélva rogy le,
Aléltan boldogabb.
De ébred s egy sugártól
Derűl az éji lak,
Hogy Róza s Zámor egymást
Karolva sírjanak.
Zámort a vad bitorló
Rabbá tevén orúl,
A szép menyasszony ékét
Eltépte gyilkosúl.
S most elfajult hevében
Új kéjeket vadász;
Míg lenn az elcsapottal
Megnépesűl a ház.
S ismét zajoknak árja
Csapong a bolt felett,
Távol harc hangja tölti
Az éji teremet.
De most a két szerelmest
Nem bántja semmi gond,
Egymás szivében lelve
Szerelmök égi hont.
S mindig zajosb, zajosb lesz
A föld feletti lak,
Míg végre sok csapástól
A boltok omlanak.
S veszélyes résen által
A két fogoly kikel:
Hol állnak, a kemény vár
Most rombolt puszta hely.
Hol vagy, te durva zsarnok?
Hol vannak népeid?
Romoknak súlya fekszi
Mindnyájok testeit.
S Rózához mély keservvel
Így szól a hű bajnok:
„Fogadtam és megállom,
Hogy híved maradok
Életben és halálban,
Szólj, drága, mit tegyek,
Hogy szörnyü szenvedésid
S emléke szűnjenek?”
„Sír, amit én kivánok,
A csendes temető.”
Így szólal haldokolva
A megcsalt ifju nő.
„Hittem csalárd szavaknak,
Örűltem nélküled;
Egy bűnöm a világon,
S ez ami eltemet.
Ez életem virága
Fonnyadva, tépve már:
Az egy halál maradt még,
Mely nyúgalomra vár.”
S ott húny el hű karok közt
A puszta rom felett;
S a tiszta ég borít rá
Örök szemfödelet.
S mind pusztább s elhagyottabb
Lesz a bús omladék,
Hol kurta vígalomból
Oly szörnyü lett a vég.
Csak néha éjfelenként,
Vagy fergeteg ha dúl,
Jár rémi arculattal
Egy férfi ott vadúl.
Kitárt kebelre várja
Az ordító vihart, -
S felhíja öldökölni
A sujtó égi kart.
És nem talál nyugalmat,
Nem enyhet bánata:
Lelkében zordonabb még,
Mint künn, az éj s csata.
Egy eltiport világnak
Jár ő ott romjain;
Egy eldúlt angyalarcnak
Mereng vonásain.
Idő és végtelenség
Nem adhat érte mást:
Sem élet - sem halálban
Nem lel vigasztalást.
S nem teste sorvadoz csak
E sajgó bánaton:
Reménye, vágya, lelke
Ott hal ki a romon.