A HŰ SZERETŐ

Sík országúton vágtat a huszár,

Nap játszik messzecsengő fegyverén;

Oly szép, oly könnyü, mint a gyors madár,

S nincs semmi bánat, semmi bú szivén.

„Oly könnyüden, oh lovag, el ne rohanj,

Sík útközön űl

Szép lány egyedűl,

S tündöklik omolt haja, mint az arany.”

Fel a porból, hugám, katona jő!

Szól a lovag, s heven száguld elé,

Adj egy csókot, ha nem lesz is kettő,

Vígan hadd rohanjak sírom felé!

„Oly vígan, o hadfia, mégse rohanj,

Lód lába előtt

Ül hű szeretőd,

S mellére lecsügg feje bánatosan.”

Döbbenve féket ránt a gyors lovag.

Hogy úton ülni látja kedvesét,

És félreszáguld, félre elrobog,

Retteg jajától, s látni fél könyét.

„Oly félre; o hadfia, mért rohanál?

Holt kedvesedet

Nem nézed-e meg?

Nem sír; panaszatlan a néma halál.”