A húgomat a bánat eljegyezte,

A húgomat a bánat eljegyezte,

és most csak ül, szelíden, csöndben ül

virágai közt, mindig egyedül.

Ő is virág. Hervadt virág a lelke.

A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,

a szenvedés hajol szíve fölé,

s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csöndes, komoly hajfürtje a fején

szegényesen busong - fakulva s árván -

mint holt leányé, a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.

Zokogni nem tud és nevetni nem mer.

De, hogyha nem lát a szobába senkit,

és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,

siratja bús, koszorútlan fejét,

és hogyha körülömli a setét,

a könnye vén csipkék közt hulldogál,

s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár -

gyémántpohár - babonásan csilingel,

mert valaki játszott e tiszta szívvel,

széttörte, s most olyan a sóhaja,

hogy néha, ha az én szobámba téved,

rémült imákat suttogok az éjnek

s nem alszom el az éjszaka.

Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt

hogy éled újra szüntelen a nap -

bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este.

És vár.

Mivel a bánat eljegyezte.