A hűség diadalma

Csendesen, és egyedűl áll a zengő liget alján

Dombynak, a híres hősnek hajléka. Egyetlen

Lánya, ki fennmaradott, a szép Jola rejtezik itt most

Volt dajkájával. Gárdon jár néha, midőn a

Rettegető harcok nem híják küzdeni, hozzá.

Mostan is a szomorú termekből félve kiszökvén

Rá vár a szép lány, és csendes halmai térén

Tévedez. Indúl, és léptét elakasztja koronként;

Mert se megállva, se menve helyét nem tudja találni.

Hallgat, haj! de gyanús zaj kezd emelődni szivéből:

Sejtő keblének dobogása elűzi nyugalmát.

Menne; de a szerelem kíséri, ha utnak eredvén

Hagyja helyét, szerelem tüzesíti, ha vesztegel: égnek

Arcai, s majd panaszos hanggá nevelődik az érzés.

Nyomd el az érzelmet csillagszemü árva leányka,

Nézzed, amott közelít a völgynek délszaki táján

Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője.

A fiatal napként jő hozzád fényben, erőben.

Néz a lány, meglátja hivét, s örvendeni készűl,

Néz jobban, s meglátja nehéz kelevéze acélját

Égre kelő gőgben villámlani pajzsa rezével;

A csengő kardot, s lobogóval büszke sisakját.

Látja s szelíd örömét bú kezdi borítani: képén

A gyönyörű rózsák halovány színekben enyésznek.

Menjen-e? kétségek tiltják megiramlani lábát.

Álljon-e? a kitörő vágyás nem hagyja nyugonni.

Megy mégis remegő lépéssel Gárdon elejbe.

Érkezik a hős is csillogva, zörögve vasában.

Harc, szerelem forrnak keblében, s lángra lobogván

Őt villám sebesen hajtják ösvénye simáján.

Már itt van, s döngő paizsát a fűre bocsátván

S mellétűzvén a kelevézt, ölelésre sietnek

Karjai, s ajkáról „Jola” hangzik lágyan ömölve;

Az pedig aggodalom hangján így zengi keservét;

„O bajnok, a szerelmesnek miért

Kellett ma ily sokáig várnia?

Miért van, hogy e gyilkos nehéz vasat

Villogni látom, o Gárdon, miért

A kardot, a gerelyt, és döngő paizsodat?”

Szólna tovább; de hevült ajakát a bajnok ajakkal

Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,

S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,

Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:

„Nagy baj marasztott, nagy baj vár reánk,

Csillagszemű leánya Dombynak.

Vér festi a zajos Dunát; magyar

Vér omlik a mezőnek sikjain.

Ah a pogány had mindent eltipor.

Nem volt, ki védje a szegény hazát,

Nem volt, ki visszaverje dölfösen

Dölfös keletnek ocsmány fattyait.

Dúl mindenütt az undok szörnyeteg,

Pusztít, öl, éget, népeket rabol,

És a barommal hajtja Nándorig.

Emlőiről a csüggedő anyának

A kisdedet letépi vad keze,

Hah, s hölgyeinkből rút fertő leszen!

Nem, így tovább nem dulja honnomat.

Irtóztató boszúval várja már

E vérszopókat a magyar sereg.

Elhagylak én is egy kissé Jola.

O lányka, fájdalommal hagylak el;

De új örömmel térek majd öledbe

A csendesült hazának völgyiből.”

Igy Gárdon; de Jolát félelmes gondok epesztik.

A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének

Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.

Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:

„Jaj! látom, így is, úgy is vesztek én.

Ha itt maradsz, ha mégy, elvesztelek:

Ah a pogány had mindenütt elér.

Nagy száma megdönt ott, ha szembeszállsz,

Eldúl ölemből itt is; menj tehát

O bajnok, a dicsőség utjain.

Legyen csapásod a halálmezőn,

Mint a sebes villámé, rettenet

S ezer veszély népünk rablóinak.

De vidd magaddal bús Jolád szivét;

Az árva lány eseng, o Gárdon, itt

E gyenge mell, nézd oly könnyen nyilik,

Vidd véremet gőzölgő kardodon,

Rémítve vidd az ádázok közé

És csepjeit pogány vér tengerével

Enyhítsd keserved szüntetésire,

Hogy majd ha rettentő boszúd után

A durva nép lerontott tégedet,

Itt förtelem ne érjen engemet.

O mert ki lesz, ha itthagysz, gyámolom?

E puszta földön mely táj rejthet el,

És rab legyen Gárdonnak kedvese?”

Ekkép szóltában nem mosták könnyei arcát:

A hideg elszánás minden félelmit elölte,

S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.

De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében

Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját

Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,

Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.

„Nem, nem leszen rab Gárdon kedvese.

Ég, föld tanúim! rab te nem leszesz.

Előbb homályba dől a hold fele,

Társát harapva porba száll előbb,

S sírt rág magának a veszett pogány,

Mint rab legyen Gárdonnak kedvese.”

És most rettentő karjával emelgeti pajzsát,

S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.

Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.

„O tűzszemű leánya Dombynak,

Szüntesd meg a gyötrő kétségeket.

Eljő megént, hidd, a te Gárdonod,

Fény, és dicsőség lesznek társai,

Ha majd ölébe int téged megént.

Vágtunkra megcsonkúl a vad sereg,

És mély sebekkel tántorog haza,

Hogy martalékot ördögként leső

Fajának elhullott bajtársiról

Irtózva hallandó bús hirt vigyen.

Ezernyi hős kar vág most ellene

A csordanépnek. Elpusztúlt javok,

Bús hölgyeik, s a drága kisdedek

Lévén eszökben, úgy bolyonganak,

Mint a hegyekre zúgó fellegek,

Melyekben a villám lobog, s dörög.

Ezek között fog Gárdon küzdeni

A szép hazáért, s éretted Jolám;

Ezekkel önt a holdra bús homályt,

Mihelyt viadalra csendűl a paizs,

És a halálnak kürte megrivad...

Nyugatra néz majd a pogány anya,

Megáll az agg Dunának szélein,

Hogy lássa jőni távozott fiát,

S meglátja a fejetlen gyermeket,

Véres habokban uszni csendesen,

S rémülve néz föl tájaink felé,

Kisírt szemekkel bujdosik saját

Földén, halál kísérvén lépteit...

Bizzál leány, bizzál: megtérek én.”

Szól, s rivadoz már a tábornak kürte keletről,

S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;

Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza

Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor

Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,

A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén

Bogláros szerszámi között a büszke futóra.

A harcot kereső pedig elválásra sietvén,

Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját

A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.

És indultában legutolsó szózata ez volt:

„Jolám, édes Jolám, Isten veled!”

Melyre az aggódó lánynak nem volt szava mindjárt.

A szakadó szívből szomorú hang jött ki törötten.

Álmából mégis fölijedvén végre, midőn már

Délcegen ült Gárdon nyeregében, imígy nyöge hozzá:

„Isten veled Gárdon, ah Isten veled!”

S még egyszer nyulván hószín karjával utána,

Mintha szivét, lelkét elvinné bajnoka: teste

Bálványként állott szeretett tárgyára meredten.

Vérzett keble az elsietőnek is, ennyi nyomorban

Hagyván a kedvest; de parancsol az ölni hivó kürt.

Megy: dobogó szívét paizsának alája takarja.

Az vérzik mégis, s haj! fog még vérzeni jobban.

Csillag, urát hátán érezvén, pajkosan ugrál:

Megrendűl a föld rohanó lábának alatta,

Mint mikor a terhes mennykő ráhullik egünkből.

Gárdon, hogy hamarább jusson bajtársaihoz, egyre

Sarkantyuzza lovát, s most mint a fergeteg úgy megy,

A levegőt gyors mentében csattogva hasítván.

Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána,

S rettenetes fölségében már eltünik a hős.

Hát a tűzszemü lányt mely gyötrő gondok epesztik?

Szíve nehéz sebeit megbirja-e asszonyi keble?

Néz ő Gárdon után, s szomorú sejtései szünvén,

Látja az elsiető daliát rémséges erőben,

Mely diadalra reményt adván enyhíti keservét.

Látja, miként rohan a völgyön, hogy vágtat előre,

Mint a veszedelem zivatarnak szárnyain állva,

Mely vad bércekről sima térnek ereszti haragját.

S most nekibátorodottan imígy kezd szólni magában:

„Vezessen a szerelmek angyala,

O bajnok, a halál csatáiban.

Vágtodra dőljön porba napkelet:

S szélledjen el hazámnak tériről;

S te térj megént ölembe, Gárdonom,

A csendesűlt hazának völgyiből.”

Monda, s reá mosolyog kiderült arcával az ég is,

Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén

Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.

Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben

Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.

Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel

Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;

Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő

Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.

Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,

S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.

Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,

Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.

Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,

Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.

Gárdon előszáguld a hosszú völgyi homályból,

S vért kereső szeminek most egy domb sikja nyilik meg.

Vége az égbe merűl, közepén nincs semmi is élő,

Nincs fa, hogy a pihenőt hüvös árnyékába fogadja,

Nincs barlang, s füveit földig perzselte verőfény.

Pusztán, és szigorún áll a harcdulta terűlet,

Hajdan szép vetemény, most táplálója vadaknak.

A dögevő madarak seregenként szállanak erre,

Csonttal tengődő rókák, éh farkasok, és az

Éji sötétségben tévelygő sanda bagoly nép.

Néz a hős. Bajtársai már eltüntek előle.

Hogy késett, szégyenli nagyon, s fájlalja kivált, hogy

Izmos karja alatt nem dől meg Ázsia népe.

Melle dagad, tüzes arca pirúl, láng üt ki szeméből:

Zúg, csikorog, s paizsán iszonyút zördítve hevében,

Mint a bűnre boszús Isten nyila, elrohan utján.

Vágtat ugyan nehezen, de közel hozzája lovásza,

S mint másod zivatar, lassúbb zajgással iramlik.

Már a déli nap is kezd hajlani: távol azonban

Nagy por emelkedik, a csatatért környékzi setéten.

Mint mikor éjszakról, délről tolakodva rohannak

A ködök, és bús felhővé szaporodnak az égen,

S már nem látni napot: megnémúl a zaj alatta;

De fenn összecsap a zivatar, zúg, és dörög egyre.

A szakadó felhőt gyors villám tépi, zavarja.

Úgy a porban döng, csattog, ropog a nagy erőszak

S néha kivillámlik szélről a kardok acéla.

Félretekint mostan, s ekkép szól a szemes Andor:

„Uram, vigyázzunk, por kereng amott.

Tán szemre vett a küzködő pogány.”

S a forgó szélként közelít már porba merülve

Négy török, és a többi közül egy bátran előáll,

Megszegi a porkört, gerelyét Gárdonra hagyítván.

Döng ennél a pajzs; de lekoccan róla rezegve

A hitvány lövedék, s most ő is emelgeti karját

S már súlyos kelevéze hegyén kifeszíti helyéből

A dühödő kontyost. Fetreng az, nyög, jajog, ordít.

Rátapod a pajkos Csillag, s gőzölgve kiomló

Vérével keserű lelkét a porba tiporja.

Annál ádázabb a többi: dagályos erővel

Szúr és sujt, hogy az elhunytért hamar állja boszúját.

A nyilak, és kopiák vetekedve suhognak, utánok

Cseng a kard, és dulni siet három kar egy ellen.

Ekkor urához tér hű Andor, s megszegi harcát.

Egy zordon törököt pofon érint kardja hegyével,

Ezt, mikor ellene jő, engedvén félre csavarja,

Hogy vad társaival több kárt ne tehessen urában.

A kettő nem csökken ezáltal. Tépne, harapna

Mérgében; de sebet vesz csak, soha vissza nem adhat.

Gárdon sujt, és ront; minden vágása sebet váj.

A kontyos vigyorog; de legördűl most feje, s undok

Káromló ajakán elhalnak az átoki hangok.

A végső, ki boszús szemmel láthatta elestét

Társainak, most, hogy maga volt, elnyomta boszúját,

S mert maga nem bízott, mentségét bizta lovára.

Ámde alig fordúl, a győzőt érzi nyomában,

Érzi hideg kardját oldalt kebelébe merülni:

Jobbja lehullik most, s a rongyos törzsök utána.

Andor is elvégzé jól vagdalkozva vitáját.

S most nyargaltában e szókat hallja urától:

„Itt végezénk, de ott, hah, ott az éj,

Az életoltó rettentő vad éj.

A zajra visszazúg ég, és pokol.

Porfellegekben tévelyg a halál,

És vér patakban omlik a mezőn,

S még kétes a harc... Árpád nemzete,

Elszunnyadott-e benned a boszú,

Vagy hasztalan hullottak a tömött

Rabló csoportra bús villámaid?

Hah napkelet! mi szörnyűk népeid:

Pusztán hagyák honn a nagy téreket,

Hogy itt özönnel nyomják a Magyart.

De vesszenek! pokolra vesszenek.

Uj népeket látok tolongani:

Tengerbirók! irtózatos leend

Hullámitoknak a szabad Duna.

Utánam Andor, még jókor megyünk.”

Jókor ugyan; mert még nem hajlik az ütközet: állnak

Mint a nagy partok gátjától közbeszorított

Tenger, mely majd égre dagad, majd poklig alászáll.

Állnak: erő, szégyen nem hagyja futni az élőt.

Hősi tehetséggel zabolátlan zordon özön küzd:

Majd minden Magyarért tíz kontyos dől le porába,

S minden eső törököt tíz s még több vált föl azonnal.

Mégis mit tennél zabolátlan, zordon özön te?

Lelketlen sokaság mit tennél gyáva kezeddel

Bús haragos Magyarink sorbontó kardja ellen?

A magyar, ahány, annyi vitéz. Szabadon dobog a szív

Paizsa alatt, s jól tudja miért ví, tudja miért hal.

A török ellenben jött, mert hajtotta Agája,

Hajták a Bégek, s akará a vad Basa: jöttek;

Mert kellett. Iszonyú uraik dörgése riasztá

Őket harcra. Szaladnának; de parancsol az önkény,

S a szaladó katonát szörnyű romlással ijeszti.

Így áll a sokaság, s dől, mint a rét füve, melyet

Görbe kaszájával metsz a tér puszta lakója.

De ti Agák, Bégek, mely hegy szült títeket? Emlőt

Mely tigris nyujtott haragos szátokba? Kemények

S durvábbak, mint tengernek szirtjei, álltok,

S a döntő Magyar is megakad, ha belétek ütődik.

Itt küzd, vérengző karral megölelve Tinódit

Mustafa, s a jeles őszt már majd elnyomja temérdek

Testével; de kifejtődik most kardot emelvén

Gyors öregünk, s vassal csapkodja az ellene omlót.

Fegyvert néz amaz is; mert kardja kiromla kezéből;

És most karja közűl kicsuszott a nagyra törő hős,

Fölragad egy tompult kelevézt; két kézzel üt, és sujt.

Megdől a nagy sulynak alatta Tinódi; de csengő

Tarka sisakjában nincsen sérelme fejének.

Mustafa sujt ismét, s a vastag bükfa kitörvén

Markából, fegyver nélkűl áll második izben.

Nem késik szégyen, s méreg gyujtotta hevében

Ősz daliánk. Mint a lenyomott hab, emelkedik ujra,

S ámbár nem marad el dühös ellensége, ugyancsak

Talpra kel ő mégis, s végigveri Mustafa keblét:

Ingadoz, azt hinnéd, ilyen vágásra az ember.

Ez meg sem rendűl; de sebét érezve szivében,

Dúl, fúl és ordít, s körmit ragadásra mereszti.

Most szabadon döfi már mellét a gyorskezü bajnok,

Melyre amaz nem győzi tovább fenntartani testét:

Torka hörög; rút vérrel elegy lélekzete fullad.

Lábai reszketnek szörnyű terhöknek alatta.

Dől, mint a szakadó hegynek sziklája, robogva

még jobbját nyujtván elhuzza magával az élőt.

Igy fetreng vérben, porban. Győzője fölötte

Váltig erőlködik, és kardját torkába meríti.

Elhal az ádáz Bég, s a győző talpra siet már.

Ekkor nyargal elő a gyors Jancsár Aga, Arszlán,

Látja az elhullót fetrengeni vére tavában,

Látja emelt fővel bátrabban kelni Tinódit,

S gyáva boszú támad lelkében az ősz magyar ellen.

Az még föl sem kelt, ez már átdöfte vasával.

Mintha bizony más ezt nem tudná tenni kivűled

Arszlán, messze zajos tengernek vad fia, aki

A rohanó szeleket szilajabb rohanással előzöd

És kitörő fényként szoktál a közre bevágni,

Most fene mérgedben hitvány vágással elégszel?

Méltó volt, hogy szembekerülj vele, s mérjed erődet,

S durva, te hátulról alacsony diadalra törekvél.

Elhullt a nagy öreg szomorú népének előtte.

Hah de ki irja le most harcát a büszke magyarnak

S elbúsult iszonyú képét a vészes üdőben?

Mintha világ fordúláskor csikorogva, dörögve

Látnál csillagokat földünkre szakadni az égből,

Úgy villog s vág fegyvere. Száz környékzi Tinódit,

Száz környékzi az álnok Agát, s romlással ijeszti.

Az noha fél, mégsem láttat félelmet előttök.

Népei, és kiket a megholt Bég karja vezérlett,

Mint a nyáj, melynek távol van pásztora, futnak,

A számos falkát egynéhány bús magyar űzi.

Néz Arszlán, s iszonyú szikrát hány mérge szeméből.

Arra ereszti lovát, gyilkos keze arra törekszik.

Visz sok ütést, sokat ád; de sebes rohanása kimenti.

Népeihez vágtat; utját az ijedtnek elállja;

Káromol, és biztat; rémít, és ösztönöz: ekkép

A szaladók megfordulnak, s heves uj csata támad.

Így ered a hullám széltől hajtatva futásnak;

Ámde megállapodik, ha az agg szirt megtöri árját,

És ahonnan jött, oda hempelyg vissza zajogva.

Balról vad Ferhát száguldoz lomha tevéjén.

Félemlő hadait még csak maga hajtja előre.

Hősnek nem vélnéd; mert inkább terme latornak.

Rettenetes nagy test, orjások nemzete: borzas

Rőt haja, mint a tüskebokor szétszórva verődik

Izmos vállaihoz: ajakáról ritka szakál lóg:

Vérrel szikrázik rémítő két szeme fénye.

Nem tömi markát kard: otromba dorongot emelget,

Melyen markolatig vér gőzölg mocskos özönnel.

Ettől kapta sebét a bátor Falvi fiastól,

Itt a győzni szokott Fegyverneki élete elhunyt.

Ez sujtá le Bakót, s Kutasit megnyomta lovával,

Téged sem mentett, haragos Boda, a gyakorolt kéz,

Sem száz sebhelyeid, melyekhez győzve jutottál.

A teve embereken tipródik lomha nyomokkal.

Nem nézhetve tovább romlását a magyar, indúl

S a barmot jobbról, balról szurdalja keményen.

Az bőg, és rogy; urát kínjában földre teríti.

Ferhát nem csökken, valamint völgyekbe menőnek

Bokrosodó lombbal föltünnek az erdei nagy fák,

Úgy üti föl porlepte fejét, s botjával utat tör.

Igy dulván mindent leterít. Csattognak előtte,

És csattognak utána vitézink kardjai: büszkén,

Gőgös, emelt fővel rohan ő, és semmire sem hajt.

Példáján indúl, s ellentáll népe merészen.

Változik a csatazaj: ki előbb futtában ijedve,

Hátán vitt vágást, most homlokot ád az ütőnek,

S vagdalkozva tolong... De mi zörren az éjszaki részen?

A nyugvásnak eredt nap tér-e ki pályahelyéből,

Vagy villámait a haragos menny fellege ontja?

Hah mint döng, ropog ott, mint villog, s mennydörög egyre.

A harc bús fia dől, százanként dőlnek utána

Társai, és remegő lábbal hátrálnak az élők.

Út nyilik: a jancsár két félről hullva, rakásra

Hal, s dult testével feleit jajdulva takarja.

Nem villám sujt ott, nem nap tér vissza helyéből,

Nemzetem ifjai ők: maradékid, párducos Árpád,

S hőseidé, kik támadaton diadalra születtek.

A jancsár csapat állt éjszakának küzdve tömötten,

S ellene már lassú bajt vítt a számafogyott nép,

Kit vezetőjétől Arszlán megfoszta orozva,

S ím rézpajzsaikat vervén rémítve lecsapnak

A heverő dombról Pannon tüzes ifjai. Égszín

Zászlójok lapján felhőből látszik eredni

A sas, mely szárnyát terjesztvén, körme meresztve

Villámos szájjal rémes fölségben omol le.

Szél volt, mely a sas gőgjét kapkodva emelvén,

A remegő félhold beesett képére dagasztá...

A fiatal dandár ily jellel kezdi vitáját,

És noha számos nép tengerként ellene zúdúl,

Nem csökkennek ezek, s útat vág kardjaik éle.

Innen Erős, és onnan Abár csattogva rohanván

A sűrű rendet három külön ágra szakasztják.

Nyomban száguldoz Rontó, Bús, Éneki, Zoltán

S két szálas testvér, serdűlő ikrei Gábnak.

Gárdon vágtat most haragos dultában előre,

Karja serény tettel pótolja ki elmaradását.

Csengő fegyvereit máris vér festi; taszít, dönt,

És a közbeszorult népet megtolja vasával.

Nékirohan Mehemet, falak ostromlója, dühödten:

Ámde alig rándúl, dárdáját gőggel emelvén,

Gárdontól jobbik karján mély vágatot érez,

Melyre az elhajlik; majd mellét furja meg a vas,

S jajdúló ajakán fájdalmas lelke kireppen.

Nékirohan Zalih is; de alig vág pajzsa rezére,

Homloka szétrepedez Gárdon karjának alatta.

Igy vész el Kursid, s fia, Záid, s a szeles Achmet,

Kit Gárdon, mikor ez balról közelebbre vonulván

Karját megsérté, paizsával vert le lováról.

Ekkép nyomja meg a vad özönt, mely hullani látván

Legbátrabbjait is, valamint sziklához ütődött

Hullám, visszaremeg, s egymást a földre sodorja.

A szilaj ifjútól még sincs békével: öl, űz ez;

Rettenetes képén a rontás bús tüze lángol,

Karja halált csattant, rohanását rémek előzik.

Nyomban jő vele Komp, s Ámek fia, Zombor, Emőke,

A borzas Nándor, s Nyilak első bajnoka, Csáti,

S még más száz ifjú mind bátor, s válogatott nép;

Mert a dandárból legtöbben eredtek utána.

Ő ezeket buzdítgatván, hogy közbeszorított

Honnosihoz nyujthassa kezét, a tömve iramló

Eljajdult Törököt mérgében szörnyen emészti,

Mely, vasa élétől, két részen dőlve halomra,

A lefolyó vérnek partként gátolja futását.

Nyughatik ily szörnyű esetére vitézinek Arszlán?

Ez mihelyest népét megfordíthatta, Tinódin

Mustafa vesztéért végképen akarta boszúját

Tölteni; de közben tarták hű bajnoki a hőst.

Hasztalanúl vágott Arszlán tízszerte közikbe,

Tízszer visszaverék, s paizsokkal födve szünetlen

A bágyadt öreget mentették minden ütéstől.

Arszlán ezen csapatot környékezi teljes erővel.

Ostroma majd jobbról, majd balról sürgeti őket.

S villámként majd itt, majd ott cseng kardja fejökre.

Futnak ezenközben réműlt jancsárai vissza.

Halvány arcaikon szomorú hír, s félelem árad.

Jő legelőbb is Abár pusztító karral utánok,

A leterültek vérében gázolva lovával:

Pajzsa törött immár, repedés is tárja sisakját;

De mellében erősen ver bátor szive, s ádáz

Vad heve nem hűl a megnyilt mentő vas alatt is;

Mert mindent elszór villongó karja, s halált vág

A vele küzdőkön, kik megfordulni merészek

Néha, s reá csapván haladását gátlani törnek.

Arszlán, vágyainak tárgyát már szinte elérvén,

A szomorú zajból népének sejti veszélyét.

Most hát arra nyomúl. Gyors szürke lovának alatta

Nyögnek az elhullott szaladók. Ezt látva, miként a

Kölykeveszett tigris, vért óhajt ontani vérért.

Fogcsikorítva kiáltja Abárt, s kétszerte serényebb

Dúlással szór el mindent, hogy elejbe kerüljön.

Messze kerengett már a győző bajnoki ifjú.

Ösvényén inség, haldoklás nyögtek utána.

Most, hogy bátrabbat látott küzdésre rohanni,

A félénk sereget hagyván, csak az ellen ügyekszik,

S jobb viadalra siet sarkantyút adva lovának.

Érkezik, és sujtó karját már érezi Arszlán.

Mint a fénysugarak csillognak kardjaik, és a

Mérges ütések alatt sisak, és pajzs csöngve bomolván

Bús pillangókkal töltik helyit a viadalnak.

Szégyenl késni Abár. Karját fölrántja, s előbbre

Ugratván töstént, Arszlán tetemére halált mér,

Már száll a nagy ütés iszonyú suhogással, azonban

Hátraszökik szaporán ravasz ellensége, s elejbe

Tartja vasát; de az is lenyomúl a sulynak alatta,

S igy kiterűlt bal vállához rést enged Abárnak,

Aki halált nem ugyan, de sebet vág rajta, dühödve,

Hogy még küzdeni kell, s véget rohanása nem ére.

Most uj méreggel kettőzteti kardja csapásit,

S bármint szabdal amaz, bármint gerjeszti haragját,

S változtatja helyét, majd vágást óva magától,

Majd támadva: sehol sincsen menedéke: sebet kap

Oldala, és égő fájdalmat csusztat erébe.

Vad szive szégyennel, kinnal megtelve feszíti

Mellét: dühre hevűl minden csep vére, s imígyen

Kezd tünekedni: „ha már el kell is vesznem, ugyancsak

Seb nélkül nem győz” s ím jobban ugorva lovával

Visszacsapó karral hárítja csapásit Abárnak,

Majd rozzant paizsát széttördeli, s míg amaz ismét

Helyre verődni siet, emez eldarabolja sisakját,

S jobbra huzódva megént, valamintha ezernyi

Karral birna, boszús dultában szurja Abárnak

Mellét, s oldalait. Vész a réműletes ifjú:

Kardja feszítve szorúl markába; de szíve sebéből

Vérözön omlik alá, s vele omlik az életi szépség.

Barna szemölde alatt az erő szikrája elalszik;

Arca vidámságát halovány szín rejti: rebeg, hűl

Ajka, s bezáródván szomorún elhallgat örökre.

Szánja az elhullót Zoltán, s keseredve ragadja

Görbe vasát: de kitér Arszlán, s fölfogja helyette

Vérző mellében Karam a magyar éles ütését;

Ez pedig Arszlánnak kardjától érezi vesztét.

A büszkült Aga már nem tartván semmi veszélytől

Megcsökkent Magyarink seregét öldökli, zavarja,

Vissza is állítná szaladó csordáit: azonban

Nyersebben cseng a gőzölgő fegyverek éle;

A nyilak, és gerelyek szanaszét sűrűdve lökődnek:

Rémséges ropogás kél a csata tompa zajából,

S mintha világbomlást, s mennydörgést hozna magában,

Jő iszonyú képpel Gárdon, búsultan Abárért,

Most jő a raboló népnek csattogva verője.

Melyik kar merjen, mely bajnok vágni feléje,

Hogy futtát gátolja, midőn megzörgeti paizsát,

S égre szegűlt karral rettent villámi hatalma?

Ellene kelni ki mer, mikoron délceg lova hátán

Földrendítve rohan, s testén nagy fegyvere villog?

Mint a zápor elől, melyet hirdetni rohannak

A zuhogó szelek, ugy tisztúl el minden előle:

Csak távolról peng a gyávák lomha kezében

Ellene hajlós íj, s százak kopiái suhognak.

Látja hatalmában Gárdont közelíteni Arszlán.

Látja, s felejti dühét, s kérdés most támad először

Lelkében, mire szánja magát? Mig lelke tünődik,

Vesztegel. Ámde Abár torlója közelget azonban,

Ibrahim, és Ali áll egyedűl még ellene bátran;

Arszlánhoz pedig így szól egy meghitte buzogva:

„Rémséges Arszlán, mit vársz, vesztegelsz?

A büszke szittyát látod ellened

Zudulni, s még nem is mozdúl kezed.

Vagy gyenge, félsz? Arszlán, te félsz, remegsz?

A nagy Próféta csak bátort segít.”

„Hah! hát segítsen téged is kígyó,

Mivel merész vagy; most ugyan vasat nyelsz.”

Igy szól a vad Aga, s gerjesztőjének azonnal

Jobb válaszképen kardját torkába meríti,

Melyre az elszunnyad buzdításával örökre.

A tehetetlenség így végzeti gyáva bosszúját.

Most veszi észre magát Arszlán, s szégyen tömi keblét:

Ibrahim, és Ali, ő szemlélvén, harcra hevülve

Vínak, erősen ugyan, de különb, s egyenetlen erővel.

Ibrahim erre bukik karját elvesztve, amarra

Bús Alinak feje száll, s tajtékzó méne tiporja

Porba hevert ajakát a bátor régi vitéznek.

A szégyen, s kedvelteinek romlása hevíti

Ismét a vad Agát, s most már nem látja halálát,

S régi dühén kívűl nincs más érzése szivének.

Harcra siet, s mint a tűz, mely nem elégli helyét már,

S a házak tetején zabolátlan lángokat indít,

Gerjedezéseivel nem birva imígy rohan Arszlán.

Kardja vakon hadaráz, s szilajon vág Gárdon elejbe,

S majd paizsán dönget, majd csattog barna sisakján,

Gyakrabban mégis levegőt ver vesztes ütéssel

És a győzni szokott nagy erőt keseredve fogyasztja.

Másképpen villog Gárdonnak győztös acéla,

Mely kezeit, s mellét ellenségének emésztvén

Vért áraszt, s a sír hangján csördűl meg előtte.

Már szétbomladozott Arszlánnak vérte; sisakja

Mocskos címével földön hever: égeti testét

A sok seb, s nyiladozva, fogyó erejének utat tár.

Ekközben látván jancsárit visszanyomulni,

Összeszedé erejét elbúsultában utolszor

Terhes vágását Gárdon derekára eresztvén.

Csillag megszökkent; de urát nem menti szökése:

A páncélt s belső szövevényt átjárja pogány vas,

És testét, noha csak gyengén karcolva, hasítja.

Ellenben Arszlán szörnyű bajtársa kezétől

Már tele van sebbel... Most Gárdon teljes erőből

Sujtja vasát, mely a törököt jól homlokon éri,

Sujt ismét, és a vad fej darabokra szakadván,

Mint kopasz ormokon a villám rontotta fa, úgy áll

Büszke nyakán: ezelőtt népének lélekadója,

Most dult rongyaival szomorító váza, keserve.

Összerogy, és kiket eltapodott, most szunnyad azokkal.

Árpád nemzete, mily rettentők a te csatáid

Pusztult telkeiden! Vérengző vagy diadalban,

Vérengző veszedelmidben. Nincs, ami lenyomja

Fölséges fejedet, noha sok seb vérezi gyakran.

Ki számlálja el a maradéknak tettidet, izmos

Döntei, és Kelevér? mely szó mondhatja ki, mit tett

Népetek a sokaság ellen, míg nem jöve új nép,

Arszlán, s mérgesedett jancsárai dultak erősen,

Most pedig állhatatos szivvel Ferhátra rohantok.

A szörnyűre, ki százakat öl maga, s ezreket elszór.

Csillagi a beborult magyar égnek, nemzetes ifjak,

Kardotok is rettentő volt a bús hadi zajban,

És a jó véget ti adátok az ütközeteknek.

A búgondos Erős keserült mérgében eredvén

Harcra, nehéz karral vág tétova, s elfogy az élet,

Ahova vág: menten nincs semmi előtte; repednek

A paizsok, sisakok megnyilnak, vért bomol: omlik

A vér minden részre, s halál nyög enyészetes útján.

Ekkép járja tekervényes pályáit ijesztő

Líbia táján a vadat űző bojtos oroszlán:

Dől, mikor ő száguld, hajlik, törik a fiatal fa.

Így itt elfutnak, vagy földre terülnek Erősnek

Utján a nyomorult Törökök, s immár oda vág be,

Hol Ferhát példája szerént még délcegen állott

S vítt Ómár serege. Hány nyil nem pattanik itt rá,

Hány kard csördűl meg, s vetekedve suhantja csapását;

De lohad a zivatar, mihelyest közelítve kivillog

A deli hős, s hadakat zabolázó karja fölötlik.

Általa vész Kaiman, ki szaladva kerülte halálát.

Mechmet melle likad. Handszának vékonya vérzik,

S hasztalanúl emel ez dárdát, mert ujra seb éri,

Melyre lefordulván elhal, s a bátorodott hős

Már Handszára fogá kardját, mikor ellene rándult

Ferhát, s bal vállát hátulról sujtva letörte

S majd kifeszűlt derekát elzuzta baromnyi erővel.

Így állott hada helyre megént, s mikor éktelen arccal

Elfordult a hős, s lassan lehanyatla lováról:

Zajt üte a vad öröm, s gúnyolva nevette halálát.

Medve nehézséggel lépett cammogva előre

Ferhát, s harsányan kezdé hirdetni dagályát:

„Gyáváknak üldözői, a szives

Vitéz előtt lehulló vak legyek,

Nem vágtok át a renden többen is?

Nincs kedvetek tiporni a futót,

Hogy a merésszel szembeszálljatok?

Port rágatok, kutyák, port véletek.”

Hallja emerre jövén rút káromlásit Emőke.

Hallgat, haj, szomorú érzése nem engedi szólni;

De rémítőleg villog markában acéla,

S szivre ható választ siet adni az álnok ölőnek.

S Ferhát már vérzik, Ferhát ki ezeknek előtte

Csak idegen vérrel volt fertőztetve, ma vérzik,

A zordon nem is érzi sebét, s mig Emőke csapást mér,

A rettentő bot száll nagy mellére suhogva.

Tompán döng a mell, s rontóját visszataszítja,

Haj! de szorultában pihegő lélekzete elfogy,

S a fölemelt haragos kéz nem végezheti harcát.

Fut minden részről hősinktől visszaveretve

A makacs ellenség. Egyedűl Ferhátnak ijesztő

Népei küzdenek a diadalnak karjai ellen.

A szaladásnak eredt népet nem kergeti Gárdon,

S így szól nyomba jövő hű szolgájára tekintvén:

„Futót tiporjak én is? Nem tovább.

Más kardot adj: add ősim fegyverét.

Add a nehéz nagy dombú pajzsot is.

Amarra zúg a bús halál szava,

Amarra jajdúl a haló vitéz.

Haj honnosim, ti vesztek, nyögtök ott!”

Ezt mondván a nagy kardot markába szorítja,

S balján barna deres paizsát emelinti: setéten

Fogja az el testét válltól térdéig eresztve,

A réz foglalatú perem önt csak körbe világot:

Ilyen az ég köde is, ha borong a bús nap alatta:

Éj van tág közepén; de verőfény környözi szélét.

Gárdon megy: nyög terhe alatt izmos lova, mégis,

Amint tajtékzó száját zabolája vezérli,

Elviszi délcegen a küzdő törököknek elejbe.

Nem készül ő most ezeret, noha tudna, halálba

Dönteni: téged néz Ferhát, sok ezernyi között is

Csak téged keres ő, s im egész csapat állja el utját,

Ordít Ómárnak porlepte porontya, s ki dárdát

Sujt, ki nyilat lődöz, ki bosszúsan kardot emelget.

Döng már rézperemű paizsának dombora: rendűl

A sisak, és iszonyú hangján a veszedelemnek

Messze visítva kicseng fülsértő harci zörejjel.

Vág legelől Tajgon, vele küzd tusakodva rohanván,

A fene Ábulabud, s nagy sorral többen utána,

És mellette, kiket biztat, gyujt szóval, erővel.

A széles pallos Gárdon markában ijesztve

Csattog szerte, s hatalmasan ötlik előre.

Egy vágása beront sisakot, bőrt, csontot: elesnek

A fölelemelt karok, és fejek; omlanak egyre

A bezuzott paizsok, fegyver, ló, ember alatta.

Igy oszlat csapatot. Vesznek, vagy futnak előtte

A megdult népek. S már fogcsikorítva kerűli

Karját Ábulabud, hátrál már Tajgon is önként.

Gárdon nyomban van rémítő zajjal: amannak

Testét vállától mellig megnyitja; ez, amint

Visszafut, elhullott társit tipratva lovával,

Megbukik, és köztök nyög, jajgat szára szegetten.

A többit neki szánt erejének karjai szórják.

E köz romlásból zaj kél, mely búsan omol szét

A viadal mezején, valamint, ha ropogva, dörögve

Villám jár a fellegeken, gyors hangja betölti

A zavaros levegőt, s pokol, ég, föld visszadörögnek.

S most az egyik részről botját fölfogva közelget

Ferhát: rázza fejét, s inait küzdésre feszíti;

Más részről rezegő fegyverben Gárdon iramlik.

Ettől bátorodást is, amattól népe boszút vár.

A zivatart viselő fuvalomként zugva, zörögve

Vágtat ez, ámde mihelyt Ferhátot látja feléje

Jőni dorongjával, hogy egyenlő lenne csatájok,

Szállani készülvén így szól a szembejövőhöz:

„Hah medve várj, majd földön mérkezünk.

Lovam ne nyerjen hírt elesteden.”

Melyre, alig várván végét, így válaszol a vad:

„Szállsz úgy-e? Szállj csak, hogy nagyot ne essél,

Ha nyers botomban megkoccan fejed,

Jer majd segítek szállni, rest kutya!”

Ekkép dörmögvén agyarogva ereszti le botját

A sok harcon erős állású lóra, s fejet zúz.

Megszédültében szomorún rogy Csillag urával.

Gárdon kengyeliből mérgedve ragadja ki lábát

S mint lova lassan ereszkedik, ő is térdire csuklik.

S ámbár késedelem nélkül fölegyengeti lábát,

Másodszor suhog el Ferhátnak botja fölötte.

Döng a barna paizs, mint a sír, melyen ijedve,

Gyászra hajolt lábbal bolyg a búbánatos élő;

Ám Gárdon rendítetlen kel alatta helyéből,

S lángkézzel markolja vasát. Nem nyugszik azonban

A szilaj ellenség, s még egyszer döngeti pajzsát,

Mely többé ki nem állja csapását: hull reze, horpad

Dombora, bőre szakad, s bomlik rongyokra foszolva.

Rettentő sujtás; de utolsó volt kezeidből,

O Ferhát, most rád az enyészet karja csapódik.

A fiatal bajnok paizsát elvetve, pirongó

Szégyennel szegi égre kezét, s valamintha azoknak

Villámától venne erőt, úgy vágja ijesztő

Képét Ferhátnak, hogy homloktól ajakáig

Meghasad, és torkát vérével itatva befojtja.

Ferhát földre zuhan, lelkét nyökkenve kiadván.

A leterült tölgyként hever itt botjával, előtte

Népének, mely most búsan néz vissza; sohajtoz,

S futva fut a delelő napnak; de nem éri világát,

Éjbe, halálba borúl, s zsákmányin halva terűl el.

Ellenben véres diadalnak fénye vezérli

Árpád hős fiait, s örömének tölti hazáját.

Fölriad a szomorú Karpát, és büszke tetővel

Verdesi fellegeit, hogy oszoljanak a magyar égről.

Nagy volt harcaiban Gárdonnak szíve, erősek

Karjai, s rettentők. A félhold fénye borultan

Vitte nevét, mely vérjellel vala képire vágva.

Sok szív örvend a deli hős diadalmi nevének,

Csak Jola nem: remeg ő, aggással tölti reményét.

Buslakodik, noha képzeletét magasabbra repíti

Néha az andalgás, s koszorút fon hőse fejére,

Mégis legtöbbször mély gyászban tünteti képét,

Elhalaványodtan, és disztelenűl a porba keverve.

Ekkép látja hivét, dult vérttel, puszta kebellel

A leterültek közt. Borzadva tekinti fölötte

Zordon győzőjét, s vágásra szegült keze harcát.

Dél szele, mely lassú fuvalommal lenge vidékén

A vén tölgyek közt, ha levélt rezzente suhogva,

Elhalt Gárdonnak jajdultát hozta fülébe.

Ily sok tündér kép toldúla zavartan elejbe

A hüvös alkonyban. Bágyad vele, s gyötrelem immár

A szerelem: szárnyát nem emelgeti játszi kivánat.

Agg, eped, és a lányt búsan kíséri mezőről

Kerte virági közé, hol ez így szól bánatos ajkkal:

„Mosolygtok, eddig édes gondjaim,

Szépen virító kertem ékei.

Ah hasztalan mosolygotok, Jolát

Föl nem deríti többé bájatok.

Ápolni nem fog többé hű keze.

Nem zengi eztán köztetek dalát,

A boldogító boldog vig dalát:

Elhallgat ő, mint a bús csalogány,

Ha híme vesztén megszakad szive.

Megjő borongva majd az ősz dere,

Eltörli éketekkel ékemet;

Kis száratok megént életre zseng;

De föl nem ébred a bús lány: porát

Ah messze, messze szórják vad szelek...

De mért is éljek én, ha nem lesz ő?

S ha lesz?... csaló tünet hová ragadsz?...”

Megszünt, majd megerősödvén jobbféle gyanúja,

Szép bizodalmakkal folytatta előbbi beszédét:

„Ha mégis, oh ha mégis fennmaradna,

Ha visszatérne bús csatáiból,

És élne boldogon, élne énnekem...”

Oszoljatok fölűlem fellegek:

Hadd lássam a nagy ég derűletét,

Hadd lássam abban képét Istenemnek,

Melyet, ha ködbe huztok, félhetek,

Hogy tán reám is gerjedett haragja.

Im itt borúlok földre. Nem sokért,

Csak nyugtatásért hangzik föl szavam.

Csak nyugtatást kér, és reményt szivem,

Míg hősöm eljő, s oh, ha nem jöhet,

Mig bánatimnak a sír megnyilik!”

Végezvén szavait fölös érzésében elindult

Zúgó fái alatt, s lábának nem vala nyugta.

Ahogy lelkében biztatva remény kele, vagy vad

Kétségek nyomták, ugy volt járása, kelése.

Most búsan bolygott, s majd kedvre derűle, miként a

Hold, mely felleg alatt lappang, és néha kibukkan.

Ártatlan lélek, te gonoszt nem víve magadban,

Hogy gonoszok vannak, s rád törnek, nem jut eszedbe.

Csak Törököt gyűlölsz, ki dühödve ledöntheti Gárdont,

S a csata rettentő, hol kedvesed élete veszhet.

Hősödet a Törökök nem bántják, futnak előtte,

A csata rémeit, és veszedelmét ő veti másra;

De ha közel járúl hozzád a csalfa gonoszság,

Harcai tájáról szivedet nem menti hatalma.

Fenn iszonyú csenddel nyugszik felhője ködében

A villám; mert hosszú köz gátolja csapását.

Jőne csak: a hegyeken latrok tartóznak alatta,

Elragadott jószág örömét egymásra köszöntve.

Csapna le: szentetlen fejeik vesznének örökre.

Majd közelít a bús felhő; de lebujnak az álnok

Lelkek, s bántatlan, noha félve üregbe huzódnak.

Dúl, ropog a villám azalatt, s rémítve enyész el...

Besnyei, régi nemes - de szivében nemtelen ifju

Hévvel vágya Jolára, kezét már kérte is egyszer

S meg nem nyerhetvén közel úgy lappanga koronként,

Hogy boszuját tölthesse Jolán, s kicsikarja szerelmét.

Ám csak lappangott; mert hű őrt álla körűle

A szeretett szerető, kivel ő megküzdeni nem mert.

Zenge fülében is a hadi kürt, s hős vére megindult;

De komoran lecsavarta szemét a durva gonoszság,

S a szebb hír fényét elfödte pokolnyi setéte.

Kardra kapott, paizsát szilajon leragadta faláról;

Haj, de nem ellenség, Jola volt itt tárgya dühének,

Kit ha egyébként nem, meg akart most nyerni ijesztve.

Cinkost külde hazug hirrel szomorítani a lányt.

Indult ő is utóbb, s vele undok cimbora népe.

Undor (imígy nevezék a bódult ördögi postát)

A nyugovó nappal végezvén pályafutását,

Éjjel akarta setét éjnél tizszerte setétebb

Sátánsugta hazugságit hímezve kitárni.

Jött már rejtekiből a szivnek hírrel ölője,

Mint bagoly odvaiból, úgy jött sunnyogva, remegve.

Utjában tompán huhogának előtte az éjnek

Szárnyasi, és denevér suhogott mellette visítva.

Búga nehéz reptében az esti bogár. A legkedvesebb zaj

Mennydörgés neki már. Agyarog, s ily szókra fakad ki:

„Hah puszta tájnak éjjele,

Mily vad vagy a magányban itt!

Rém űl setétes arcodon.

A csillagok, szemednek fényei,

Egymás után elhunynak útamon.

De rajta, rajta! már közel vagyok. -

Huh rút bagoly, mit borzasztasz te is?

Szól, és megdöbben félszeg szive, vére is elhűl.

Megy mégis: sietése alatt elenyésznek az ormok,

A térség rövidűl, s már a kert fekszik előtte.

Ösmeri, s elréműl. Titkos félelme lehuzza

Lábait; állapodik; de megindúl vére s belappang.

Igy állt a boldog kertnél csüggedve, morogva,

Mennyei angyalokat sejtvén a durva hazugság

Ördöge, ki közanyánk hitelét vétekre csavarta.

Megréműl a lány, embert közelíteni hallván,

És rémültében némán hajléka felé megy.

Undor nyomban van, s hogy meggátolja menését,

Színes alázattal lépvén így szólal utána:

„Mit futsz előlem, Asszonyom? Ne fuss:

Bús hírt, az éjnél búsabbat hozok;

De tőle jó szerencséd függ: megállj.”

Válaszol, és remegő lépését szünteti a lány:

„Mit háborítasz éjnek bús fia?

Első szavad már dulja csendemet.

Ki vagy, miért bolygsz a setétben itt?

Az pedig a kezdett hazudást folytatva beszéli:

„Ah Asszonyom, mint kezdjem mondani,

Hogy csüggedést ne hozzak jó szivedre...

Harcok neveltek engem, bajnokot,

A harcmezőről térek mostan is.

Haj! átkozott az nékünk, átkozott.”

„Mit szólasz? O mit sejtek! jaj nekem!”

Elfojtott sziviből nyög imígy a tűzszemü lányka,

És noha már ebből elegendő bút veve, mégis

Ő bizonyost kívánt megtudni... Nem állja ki a szem,

A botor emberi szem titkának ködbe borultát.

Fölfödi azt, s látván szomorú könnyekkel adózik.

Igy Jola nem nyugszik, s kérdést teszen a jövevényhez:

„Ha átkozott a harcmező nekünk,

Jól tudhatod, mint harcoló, te is,

A legdicsőbbik harcos él-e még?

Él Gárdon? O mondd, vagy nem ösmeréd?”

Melyre amaz tetetett válasszal hirtelen így szól:

„Nem ösmerém? ah hát kit ösmerék!

Gyermek korától fogva láthatám.

A szép napot melyik nem ösmeri?

Nap volt közöttünk Gárdon: karjai

Csillámsugárként szegték a homályt;

De fellegekkel rakva száll az est:

Elhűl szelére víg napunk heve,

A tiszta szép fény elhúny, s éj leszen.”

„S az éj után nap többé nem derűl?”

Sürgeti aggódó hangon Jola; az pedig így szól:

„Felejtsd el azt most asszonyom.”

„Hogyan?

Felejtsem? O te nem tudod, hogy az

Felejthetetlen énnekem. De szólj

Nyilvábban, és kétségeket ne hagyj

Szivemben égni: mert azt nem birom.”

Bokrosodott kétségi közűl így fejti ki gyötrő

Érzelmét a lány; amaz ellenben végezni sietvén

A szomorító hírt, ekképen zárja szavával:

„O asszonyom, most hagyd el azt: nagyobb

Csapás vagyon még hátra híreimből...

Megütközünk erősen a mezőn.

Ómár csoportja hull hadunk előtt;

De fogyhatatlan tenger az; mivel

Egy ölt helyébe hatvan is tolong.

Ujúl csatánk, egekre kél zaja;

Búsúlva száguld a boszús magyar;

Tömötten áll sok kontyos ellene,

S haj! elhanyatlik a vitéz erő.

Szélről valék én. Lankadott karom

Alig csapott már, s négy is a Török,

Ki bús fejemre méri dákosát.

S ím mint midőn a felhő megszakad,

Zúg és ropog körűlem hirtelen:

A hadderékból vág ki egy vitéz:

Irtózatosbat nem láttam soha.

Halomba dőlt vágtára a Török.

Futott előtte gyenge, és erős.

Lát engem is dultában omlani,

Felém rohan, s vad ellenségimet

Szétszórja mint villám a szirteket.

Majd félre szólít, s kérdez, voltam-e

Dús földein vitézlő Dombynak

S a halmokon, hol csendes háza kél?

»Ah árva ház az« mondám, és sohajték;

Mert itt neveltek (ámde máskor ezt).

Sohajta ő is, s folytatá szavát:

»Szolgám levágatott; nincs kit küldenem;

Menj (szép jutalmat várhatsz) a leányhoz,

S mondjad, minél előbb készüljön el,

Nyugat felé az erdőn termek én,

S jobb tájra mentem kedves életét.

Itt küzd az édes testvér; most azért

Megyek, s azonnal hozzá nyargalok.«

Igy szóla, s fergetegként elzuhant,

S eltünt előlem zaj, homály közé...

Sisak borítá, s meg nem tudhatám,

Ki volt; de mintha ösmerném szavát...

O asszonyom, ne várj több biztatást.

Már akkor is hajolt az ütközet,

És most ki tudja?... O ne várj tovább.

A hű vitéz kezére bizd magad.

Ő égre, földre kért, hogy kérjelek.

Im égre, földre kérlek asszonyom:

Hagyd e magányos tájat; jőj velem.

Vezetni foglak híven, s biztosan,

Holt testemen jöhet csak rád veszély.”

Mit tegyen? a fondor szövevény elfogja tünödő

Lelkét s gondolatit. Rabság félelme, szabadság

Vínak mellében, s kétség elegyítve reménnyel.

Igy áll a lesimult tengerként, nyugva kivűl; de

Forr, zúg kínja belől. Nyomorúlt, hova hajtsa fejét most?

Enged. Az ördöngös bizodalmát nyerte. Megindúl,

És Istennek ajánlja magát. Hű asszonya is jő

S égre vetett szemmel ballag mellette sohajtva.

Vétke tudásában, sülledve, megy Undor utánok.

A kijelelt helynél lappang már Besnyei álnok

Cinkosi közt kétségeiben. Páncéla, sisakja

Rút feketék mint éj, feketébb még ördögi lelke.

Hátrább bokrokban pislogva szövétnekek égnek;

Ő pedig áll legelől egy széles tölgynek alatta,

Vizsga szemét tele vággyal az éji homályba meresztve.

Lábainál fetreng gerelyével pajzsa törötten.

Álnokság, nem az ellenség tördelte meg azt... De

Im szakad a csend is; hangzik lépési robajjal

A sik föld, s lebegő asszonyruha messze fehérlik.

E közelítő zajt sejtvén fölkapja serényen

Besnyei tört paizsát, s gerelyét, s jelt adva figyelmes

Cinkosinak, valamintha csupán most jőne csatából.

Föllázad, s tetetett kétséggel szerte tekint, s megy

A haladóknak elejbe. Megütközik a lány

És menetét elakasztja; remeg minden tagjában. Előre

Lép hát most Undor, s ekkép biztatja menésre:

„Haladj, ne rettegj, asszonyom, ne félj.

Itt a hely immár, ahol bajnokod

Vár, hogy Töröktől mentse éltedet.

Ha más gonosz lappang itt: kardomat

Ki nem kerűli. Hidd ezt, és ne félj.”

Kardot ránt, s így szól a szembejövőhöz azonban:

„Közelgető megállj itt; szólj, ki vagy?”

„Barátotok közelget. Az, kinek

Szavára Domby lányát elhozád.”

Igy szólt a feketés bajnok. Jola közbe sohajtván;

Mert idegen hangú szót hallott, visszaremegve...”

„Nem Gárdon ez. Haj! csalfa vagy remény.

Nem ő az. O nagy Isten, el ne hagyj.”

Ezt rebegé, s a hű asszony kebelére borúla.

Majd fölemelkedvén kísérőjéhez imígy szólt:

„Ez az, kiről szólottál énnekem?

Ez menti meg sanyargó éltemet?”

Hirtelen erre amaz bizodalmas hangon igent mond:

„Ez az, kitől én hozzád küldetém.

Bizzál szavában, s engedj nékie.”

Hozzá járulván most Besnyei kezdi beszédét:

„Nem késhetünk; nyakunkon a Török,

Szétszóratott már küzködő hadunk.

S ha nagy bajunkban van mit mentenünk,

Mit mentsek inkább, mint személyedet?

Éretted, o tájunk szép angyala,

Hozom ki harcomból tört pajzsomat,

S alatta e törődő bús szivet.

Kövess: erős helyekre mentelek.

Mig kardom ép, mig birja azt karom,

Mig csak doboghat a szív keblemen,

Hozzád pogány kéz nem jut, és ha kell,

Kiontom érted utolsó cseppig véremet.”

Bátorodást nyervén, mintegy hozzája simulva,

Vélt mentőjének felel a csillagszemü lányka:

„O bajnok, aki mindent elhagyál

Érettem, áldott légy jó tettedért.

Isten sugalt-e ily kegyet beléd,

Vagy más szelíd érzés volt ingered,

Nem kérdezem most; csak végy oltalom

Alá s ha önként is már kész valál

Jót tenni, tedd azt kérésemre most.

Benn, a tömött erdőnek fái közt,

Hol a sütő nap bujdokolva jár,

Világi zajtól messze, és külön

Egy klastrom áll szentséges csendiben:

O bajnok, Istenünkre kérlek, vígy oda.

Ott a pogány kéz el nem ér soha.

Kinyugszom ottan aggodalmimat,

Velem mulatnak isten angyalai,

Míg Gárdon eljő, ah ha jő, s jöhet...”

„Mely szót rebegnek ajkaid, leány?”

Mond a csalfa vitéz, s hazug érzést nyögve szivéből

Mintha nehéz búban szenvedne im ezt veti hozzá:

„Tudod-e, hogy az legelső bajnokunk?

Haj, volt!... Dicső nap, láttad tetteit.

Veled ragyogva fénylett a mezőn;

De vérbe nyugvó bús sugáraid

A hősnek estén alkonyodtak el...

Hah, vad pogány, ki őtet megtöréd,

Mért nem talált meg a sikon vasam,

Hogy szétrepedjen átkozott fejed?

Mért vagy halálnak karja oly erős,

Oly győzhetetlen?... Nyugszik ő; szivét

Nem kelti többé harcra kürt szava.

Örök homályba dőlt a szép vitéz,

S örök homályba dőlt a lány vele!”

Viszonoz elfojtott hangon a tűzszemü lányka:

„Ah hát az éj után nap nem derűl!

Nincs a halál után fölvirradás!...

Mért nem bomoltok össze tagjaim?

Mért nem szakadsz meg gyötrődő kebel?

Egek, ti láttok kinban, szánjatok...”

Ah Gárdon, ah irgalmatlan csaták!

S ti bút süvöltő éj követjei!

Keresni fogják őtet lépteim

Mély völgyeken bolyongva s halmokon,

Keresni fogják őtet, s nem lelik.”

Szólna tovább; de üdőt nem akarván veszteni, int már

Besnyei, s futva szövétnekkel hagyják el az éltes

Bokrokat emberei. Bágyadtan szórja setétben

A szurkos keverék sápadt arcokra világát.

Borzadoz a bús lány, s szomorún hátrálva kiált föl:

„Hah mely ijesztő látomány ez itt!

Uj rém kel a setétből ellenem.

Ki őrzi most meg a szegény leányt?

Ki menti?... Gárdon, hol vagy... O Egek!

Borzadva fagy meg minden érzetem,

S a veszteségre könnyem sem maradt.”

Besnyei már csak alig tarthatván durva hatalmát,

Jó móddal kíván még egyszer tenni szerencsét;

Igy szól hát szerelem hangján a gyenge leányhoz:

„Cselédim ők: ne rettenj semmit is.

Mindnyája mentségedre jött velem.

De int üdőnk, ösmerd meg hívedet.

Tán nem felejtéd még el: Besnyei

Áll most előtted. Itt a tört sisak,

A tört paizs; mert épen, hogy te élj,

Csatáiból csak életét hozá...”

Érted jövék, szelíd lány; meg ne vess.

Váramba jőj: ott élhetsz csendesen

Javaimnak, és szivemnek asszonya.

O jőj: különben itt ér a Török.”

A levetett fegyvert látván ekközben, ijedve

Fölveti gyenge fejét Jola, s fáklyavilágnál

Nézi az álnok hőst. Valamintha halálra meredne

Bús szeme, úgy fordúl, és Besnyei arcain áll meg.

Ösmeri még hosszas képét, a vérbe borongó

Vad szemeket, kinyomult ajakát a serte bajusszal,

Ösmeri, s rémítő emlék hat vissza szivébe.

Elhűl vére, s feszűlt inait lankasztva lenyomják

A fölös érzések, szeme fényei ködbe vonulnak.

Ájultan rogy földre kemény nézői körében.

Eljajdúl a hű asszony, láttára, s dühödve

Tépi haját, mellét bújában, s melleje rogyván

Elkeseredtében nem tudja, segítsen-e rajta,

Vagy mivel a csalatást sejté, átkozza csalóit,

És átkozza magát, hogy az életet ennyire huzta.

Összeszedé erejét mégis, s szívére tapintván

A lánynak, dobogásából sajdítja, hogy él még.

Igy veszi a híven dajkált nevedéket, ölébe.

S kéri könyüs szemmel környűlállóit az Isten

Fölségére, továbbá ami előttök

Szent, mindenre, ne bántsák a nyomorult lányt.

Hagyják csendesen itt: neki majdan gondja leszen rá.

Kőszív nem lágyúl. Int Besnyei, s gyenge ruhákra

Nyugtatván a lányt vele hirtelen utnak erednek

A rideg erdőben. Fáklyásokat osztva körűle

Besnyei, a vad öröm fia jár mellette. Utól megy,

Semmi fenyítéstől nem tartván, s jajgat az Asszony.

Mint a szárnyas anyák, megfosztatván fiaiktól,

Fájdalmas csipegések közt röpdösnek utánok,

Most közelebb, majd rettenvén meg hátra maradva:

Ugy megy ez a durvák képétől visszaijedve

Néha s megént fájdalmától közelebbre huzódva.

Véres harca után közelített Gárdon azonban:

Csak paripát váltott: zsákmányra nem éreze kedvet.

Más gond fogta eszét, gyönyörének más vala tárgya.

Jött, hogy lássa minél hamarább a tűzszemü lánykát;

Jött, hogy félelmét szüntesse, s az édes ölében

Titkos hű csókot szedjen diadalmas ajakkal.

A tündér örömek foszolékony szárnyakat öltve

Játszi tekintettel környékzik. S mennyi kivánat

Támad mentében, hány képzet lobban eszéből.

A csalatott! tele víg kedvvel, tele tiszta reménnyel,

Futva, sebes vágtatva siet vesztének elejbe.

Igy siet a csolnak, szélnek játéka, s haboknak

A csillámos özön közepében: huzza veszélye,

Huzza az omló víz, s örvénybe ragadja magával.

Nem tért a völgyön, melyen jöve; mert rövidebb út

Nyílt meg az erdőben. Belement, noha alkonyodott már

És hüvös esti homály kezdett terjedni borongva.

Csend van az erdőben: galyait nem rengeti szellő;

Álom uralkodik a vadakon. Komor, éktelen őrként

Nyulnak az agg tölgyek terepélyes lombbal az égbe,

És rendűlhetlen sorral mellőzik az útast.

Igy haladott vadon ösvényén, s már messze beére;

Andor előre meredt szemmel mene nyomban utána.

Csendesen, és lassan léptetnek. Bomlik azonban

A csend, s gyenge sugár szegi utjok durva setétit.

Besnyei jő nyereségével. Már messze, miként a

Hullámló tavaké, zaj hallik, s tompa zsibongás.

S terjedt lombok közt halovány fény reszket az éjben.

Gárdon meghökken, mi lehet, nem sejtheti. Int hát

És sűrű bokros fák mellé jobbra kitérvén

Állapodása után ekkép szólítja lovászát:

„Hej rosz lesz ebből, Andor: jól vigyázz,

Az éj homálya sok gonoszt födöz.

Hah mily halotti rémes pompa az!

De várjuk el. Ha jók; ám menjenek.

Ha rosszak, o akkor vesszenek,

Mint a setét vész napderültekor.”

Igy szólván kivoná kardját, s hallgatva huzódott

Beljebb bokra mögé, s némán rejtette hatalmát.

Utja tekervényét hagyván, egyenesre jutott már

Besnyei, és szabadon gondolta vihetni hazáig

A szeretett foglyot, kit már eszmélni tapasztalt.

A deli hős már hallja beszédeiket, már hallja siralmát

A bús asszonynak, s iszonyút sajdítva szivében

Elborzad, s szörnyen megzördűl fegyvere testén.

Mint a villámtól megütött, kábultan elállnak

Besnyei cinkosai, s a lányt rémülve lerakják.

Égre szegett karral oda zúdúl Gárdon azonban.

S rettenetes kérdést ordít az ijedtek elejbe.

A félénk gonoszok, ki hová tud, omoltan omolnak

Elvetvén fáklyáikat is. Fut, jajgat az asszony,

S visszaremeg nehezült bánattal. Besnyei, hogy van

Fegyvere, megfeledé, és a sűrűbe elillant.

Igy szóródtak szét. Andor nekinyargal eresztett

Kantárral, s amaz éj madarát elfogni ügyekszik.

Ah de az édes lányt mi veszély környékezi. Ébred,

A levetés rázása, zörej, zaj fölveri fáradt

Lelkét s gondolatit. Nyomorúlt, hogy örökre kimuljon;

Hogy szomorú vesztét láthassa szerelmese; ébred.

Félig nyilt szemeit zavaros rémképek ijesztik,

És tompult füliben szidalomhang, s jaj szava csendűl.

Mit sajdítson mást, mint, hogy Török üldözi őket,

Hogy rabszíjra füzik szűz testét. Fölriad erre,

S lassan záródó ajakán e szózat ömöl ki:

„Jaj! a pogány! O végy magadhoz ég!”

Épen jött Gárdon, s hallá e szívre ható szót:

„Nem a pogány jő: én jövök Jola,

Jolám, az Istenért, nem hallod-e?”

Igy szólítja nevén, s leszökik keseredve lováról.

A lány nem hall már. Mellét elfogja keserve;

S a fölös érzések megnyomják kínos özönnel.

Elcsügged, beborítja szemét a durva halálnak

Jégkeze, s arcairól hidegen lesodorja mosolygó

Kellemeit... Sírj természet, sírj remeked estén,

A fiatal szépség ártatlansága korában

Szunnyad el. O szerelem többé lángokra ne gerjedj!

Vidd a hőst, tova vidd innen, sír szélein áll itt:

Lánya lehunyt szemmel vad enyészet karjain alszik.

Gyenge virágszálként így dőlt Jola vissza helyébe.

Gyász fekvése körűl szomorún pislogtak az üszkök,

És vele szüntek meg, mikoron szivepedve futott már

A bajnok, s hidegűlt tetemét kebelébe fogadta.

Hány csókot vet rá! O hányszor ölelgeti őtet

A forró szerelem karjával. Kérve, sohajtva

Hányszor vár felelő hangot. Mind hasztalan. Elhűlt

A dobogó bús szív; az ajak jege csókra nem olvad,

S választ, ah elzárt mellből holt nyelv nem emelhet.

Most Gárdon (ki beszélheti el, miket éreze szíve?)

Dermedező nyelvvel tompán így mondja keservét:

„Ezért jövék meg épen harcaimból?

Ezért jövék, o ég, és föld! hogy itt

Lássátok estemet, s ne szánjatok.

Nem volt nyilásod, föld, hogy eltemesd,

Villámotok nem volt-e, ó egek,

Hogy semmivé tegyétek a gonoszt?

Hah! s én nyomorgó, én nem veszheték!

A gőgös Arszlán el nem ronthatott,

Nem a temérdek Ferhát vérkeze,

Se tízezernyi csattogó hada

E látománytól meg nem válthatott...”

Vagy hát mi tart még, mely öröm, mi jó

Ragaszt tovább még hozzád, rút világ?

Mi van kivánatos, ha nincs Jola?

S oh nincsen ő. Ég, föld, temessetek

Egy sírba ővele.

Szivemre többé nem dobog szive,

Ajkán nem ömlik égi láng belém,

Nem zeng ezüst hangzású szép szava...”

Hát vessz örömtelen kebel, te is,

Ha nincsen ő. Ég, föld temessetek

Egy sírba ővele.”

Ezt mondván emelé kardját, s már mintha veszendő

Volna, az égre szegé szemeit, majd földre lesütvén

Még egyszer szemléli Jolát, s karjába szorítja.

Ekközben szomorú lelkét más gondolat éri.

Megrázkódik most, mint a hegy, mely az alatta

Fekvő helységek vesztére leomlani készűl,

Rázkódik, s vele megcsördül a fegyver acéla.

Így áll az rémként iszonyú vad képpel az éjben

S új végzése után ekkép fordítja beszédét:

„De vesszek én, hogy éljen a gonosz?...”

Hah nem! dühömtől rettegjen, ha kél,

Boszúm ijessze nyugtakor, boszúm

Kísérje poklokig vad álmait.

S ha majd kezembe juthat, jaj szava

Töltsön be völgyet, erdőt, és hegyet;

vesszen, miként a bajnok szíve vész,

Ha hű szerelme kínján megszakad.”

Már indúla, midőn zúgás lőn hirtelen, és a

Rengeteg erdőket szunnyasztó tompa zajával,

Őszi viharképen lassan közelítve betölté.

Eltelik itt a hős új érzelmekkel, az égből

Szállt nyugalom megemészti dühét. Vont kardja lecsügged;

Lépte szünik, s csendesbbé lesz dobogása szivének.

Enyhűl lángba csapó fájdalma, keserve, haragja.

A távol moraját most hüs szellőcske ragadván

Lengedező szárnyán Gárdonnak hozza fülébe.

Ekközben meghajlik az ág, nyiladoznak az ernyők.

A kis fénybogarak járnak villogva közöttök

Most eltávozván, majd térvén szerte cikáznak.

Fellegiből kitör a hold is, s koszorúba huzódva

Tiszta világánál halovány szép csillagok égnek,

Vagy görbült hosszú sujtással futnak az égen.

A komor erdőnek ritkúl már éji setéte

S bágyadt csillámnál oszlopként látszanak a fák

Fürtösödő csínos fejjel magas égbe verődni.

A tisztúlt örömű Villik hajléka ez. Ekkép

Áll szabadon teljes díszében az éj fele táján.

Most lejtnek, most tünnek elő a barna homályból,

S im mikor a bajnok szemeit bámulva mereszti,

Lassan előlebben hószínű Villi ruhában

A hajdan szeretett, s gyászolt Jola nyájas alakja

Elbomlott lebegő hajjal, mely hátra vetődik.

Párta keríti fejét; könnyű lepel áll deli testén

Csillámfogta galandjával leszorítva derékon.

Színváltott arcán a sír szép csende borong, és

Hajladozásaiból ártatlan biztos öröm kél.

Igy lebeg ő. A bajnok már ölelésire indúl,

És szólítja nevén, melyet gyötrelme szivéből

Oly édes panaszos hangon nyelvére magasztal.

Ah de az árnyékszép részt nem vesz földi örömben.

Tündér karjaival Gárdonnak ölébe simulván

Csókra nyiló ajakát faggyá hidegíti; eloltja

Keble tüzét, s szemeit fényvesztve halálba meríti.

A vesztés órája után mily boldog enyészet!

Mily jeles egybekelés! sziveik megválva bajoktól,

Válva keservektől egyesülten lengtek az agg föld

Gőze fölé, az erős hűségnek mennyei szárnyán.

Körben lejtegetett sok páros boldog azonban,

S tiszta magas hangon zengett a Villi karének:

Jő, társak, az éj fele, jő:

Rémfajzatok ülnek alakján.

Ránk várva fölölti kezét,

S mély csend lesz előtte, utána.

Légy üdvöz az éjben enyészeti csend,

Kedvezz, mig az égi nyugalmas öröm

A hűknek ez ünnepet űli;

Bús felleg oszolj, ligetek szele kelj,

Zúgj lassan, az éjjeli Villik előtt

Holdnál, szép csillagi fénynél.

Im búba merülten amott

Egy bajnok az út közepén áll;

Szép hölgye előtte hever:

Ő halna, ha kelne, helyette.

De nem kel az édes alak:

Csillag szeme alszik örökre.

A hős kiragadja vasát,

Hogy gyilkosit ontsa halálba.

O hős! keseredve ne nyujtsd karodat!

A durva halál kapuját ha vivod.

Eltompúl éle vasadnak.

Hagyd nyugton az árva leány tetemét,

Hagyd: szíve kiválva porélet alól

Itt lebben elődbe közűlünk.

A hold teli fényre derűl,

A csillagok égve kerengnek.

Most hajdani híve felé

A Villi megy égi gyönyörrel.

O dőlj kebelére, vitéz, tied ő.

Itt senki sem állja el útaidat:

A lány tied itten örökké.

Szűz lángja vezetve kezét,

A hős is ölelni siet már.

Bús gondjait űzi, vidúl,

S a Villire hajlik örülve.

S már mennyei fénybe merűl

Hűség koszorúja az égen,

S ezt játszva kerengi körűl

Szép csillaga a szerelemnek.

Lengj, lengj köreinkbe busult szerető:

Itt visszaveszed letiport örömét

Elcsüggedt tiszta szivednek.

Lengj, lengj köreinkbe: nem érezed itt,

Amit keserű epedési között

Sok vesztes föld fia érez.

A Villi szerelme örök,

Nincs nyomva, gyötörve bajokkal,

Ég, mint az egek tüze ég,

És nincs köde, mely beborítsa.

Dőlj felleg az égre, liget szele kelj,

Zúgj lassan az éjjeli Villik előtt.

Hold, s csillagi fénynek enyésztén.

Fut, társak, az éj fele már:

Rémfajzati tünnek alakján.

Elvonja borongva kezét

És zaj riad, ébred utána.

Igy dallának ezek, s eloszoltak az éj fele multán.

Jött elbúsúlván tettén, s iszonyodva tekinté

Besnyei a kettős romlást: hölgyére borúltan

A hidegült deli hő testet, s még látta enyésző

Csillogtában az éjjeli kart, még látta ködökként

A Villik pártás seregét levegőbe oszolni.

Néze, sohajta; de hasztalanúl esdekle halálért.

Élve maradt, és a napfényt irtózva bolyongott

Öblös szirtok alatt, tövis ülte homályos utakban,

Hol rekedett hangon hollók károgtak elejbe,

Tompa huhongással denevérek, s éjjeli baglyok

Kísérték, s fene mérgéből éh farkas üvöltött.

Igy élt kínjaiban holtig gyötrődve az erdőn,

S bünbe merült szemeit komoran nyugtatta homályán.