A húszéves »Nyugat« ünnepére

Gyógyító messzeségbe, mialatt

egykissé részeg, egykissé bolond

s nagyon fáradt s még mindig szomju, szomju

lelkem, munkám és vonatom szalad

mint bárka az özönben, Ararat

csucsát keresve: íme elhagyott

társaim megzúdítják a harangot,

amelynek hangja minden madarat

oly nyugtalanná tesz bárkámban, oly

vágyóvá: visszaszállni! Vissza hát,

ti madarak, szálljatok ünnepére

a Gyermeknek, aki ma már komoly

ifjú; vagy agg is, mondják! Agg a moly

első napjának estjén: míg a Fény

ifjú, bár világokon fut keresztül,

tengert tör át s sziklákat ostromol!

Óh milyen tenger s milyen szikla volt!

A tenger zúg még és a szikla áll

s mi fulladunk és köveken zuzódunk...

Mi kár? csak ússzon egy kis fény e zord

országban is, a mindig tovatolt

holnap felé! Mi kár, ha fáj a kéz

amely a Lámpát tartja és takarja

a szél elől, mely minden fényt kiolt?

csak legyen új kéz, addig tartani,

míg ez omlásba-süllyedt nemzetet

a lengő láng nyomán a szakadékban

meglelik a Nap csákányossai -

kéz, tartani, s lehellet, szítani,

hogy úgy lobogjon, mint mikor ama

kuruc tüdő fútt rá s ama dacos kar

intett vele Isten felé: Ady!