A hűtelen

Korán sujtott a sors keze,

Más gyermekek míg vígadának,

Sírhantján ültem jó atyámnak,

Én árván síró gyermeke.

Nem hittem, hogy még lesz idő,

Melyből óhajtva vissza-vissza

Tekintsek könnyre, néma sírra,

Mint üdv után a szenvedő...

S úgy lett, mit üdvének nevez

Szivünk csak két rosszból a kisebb,

Mitől ma még borzadva retteg,

Talán egyetlen kincse lesz. -

Halvány a börtön mécse bár,

Kit sírfenékre élve tettek,

Jutalma mindkét életének

Üdvéért lenne ily sugár.

S mi még előtte rémül állt,

A tengereknek barna szirte

Lesz a hajósnak vágya, enyhe,

Ha a hajó fenékre szállt.

Óh, hogyha volna nékem is

Könnyem! de férfikönny kiszárad.

Nem enyhül többé tőle bánat,

S ki nem sír, az vigaszt se hisz.

Oltárul sír sem áll nekem

Emlékeül a hűtelennek,

Nem érzem csókját szellemének,

Mely összekötné még velem.

S hol vígaszt minden szív talál,

A síron túl sincsen reményem,

Ott is, ki itt feledt, a hűtlen

Egy más rokonlélekre vár.