A JÓ ÖREG KOCSMÁROS

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az

Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,

Itten élek én most megelégedéssel,

Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.

Falu kocsmájában van az én lakásom;

Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.

Egy jó öregember benne a kocsmáros...

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,

Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.

Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,

És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.

Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros

Összekoccan néha jó feleségével;

No de amint összekoccan, meg is békül...

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.

Hej, régibb idői boldogak valának!

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,

Alig tudta számát ökrének, lovának.

Pénzét a hitetlen emberek csalása,

Házát a Dunának habjai vitték el;

Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros...

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,

S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,

S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,

Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.

Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,

Mindig későn fekszik, mindig idején kel;

Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;

Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.

„Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom,

Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”

Én elszomorodva borulok nyakába,

S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,

Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...

Áldja meg az isten mind a két kezével!