A JÓS FESTŐ.

Esztergomban, Vitéz János körűl

Pártoskodó nagyok csoportja gyűl,

Mátyás király ellen fuván követ;

Hogy megfosszák trónjától, ha lehet.

Zugván, mint egy fészek mérges darázs,

Éjfélkor szűnt meg a tanácskozás;

S Vitéz, az érsek késő hajnalig

Sötét gondok miatt nem alhatik.

Elszenderűlvén: homlokát hideg

S álmát elűző kéz érinti meg.

Felnéz: s fejénél, némán mereven

Sötét palástban áll egy idegen.

Megborzad a pap és nem tudja mért?

‘Ki vagy s mit kívánsz?’ elfogulva kérd;

»Festő... munkát!« - amaz mond szárazan,

S Vitéz csodásan felizgatva van.

‘Jól van! fesd e terem falára itt,

E nemzet eddig élt királyait:

Szent-Istvánt, Pétert, éltök rendiben, -

Hogy Mátyás álljon a végső helyen!’

Rövid nap mulva a nagy munka kész,

És a műkincsen elbámul Vitéz...

A festő megy és mond: »Isten veled!

Jól megtekintsd a végső képeket!«

Titkos tanács volt ujra éjszaka,

Ébren már csak az érsek van maga:

Kezében lámpa... és Mátyás király

Képénél, szótlanul sokáig áll...

‘Hah! te hiúzarc! mondd csak meg nekem:

Meddig leszesz még e végső helyen?

S ki jő utánad...?’ s most megborzada:

Mátyás után még négy kép áll vala.

Az elsőn látszott egy halavány király,

Aki székében mélyen szundikál;

A másikon emésztő tűz lobog,

Hamvokba dőlve falvak, városok.

Utána az ország-cimer fölött

Két meztelen férfiu küszködött;

A legutolsón a szent korona

Sötét fátyollal fedve gyászola.

(A jóslat bétölt: Ulászló aludt;

Török s kereszthad szűlt tüzet, hamut.

Lőn két király s a hon kifosztatott;

A félhold végre hosszu gyászt hozott.)

Vitéz sejté: mi a kép jóslata?

De az intés lelkére nem hata;

Királya ellen tovább is töre,

Mig Visegrád lőn gyászos börtöne.