A JÓ TANÍTÓ

Van biz ott a sok rosz között,

Van jó tanító is;

Volt nekem sok rosz tanítóm,

Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben,

Úgy emlékszem rája,

Mintha vén kopasz fejével

Most is itten járna.

Kopasz volt az istenadta,

Nem tehetek róla;

Vén legény volt, ifjusága

Régen elvirúla.

Elhervadtak virágai,

Egy maradt meg épen,

Egy nagy bazsarózsa nyílott

Az orra hegyében.

Talán minden reggel ujra

Kivirult az orra,

De nem csoda, mert gondosan

Táplálgatta, borral.

Már hiába, ha ez olyan

Különös plánta volt,

Hogy nem szivelt egyebet, mint

Pincei harmatot.

Ez alatt az orr alatt egy

Nagy bajúsz ácsorga,

Egyik rúdja égbe készült,

Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt,

Szájában pipája,

Lapátnak is beillet vón

Köpcös szopókája.

Zrínyijét még valamikor

Árpád idejében

Készítették, semmi szín sem

Volt már a szinében.

Gombok voltak akkorák rajt,

Mint egy-egy pogány fej,

Használták is tán a török

Hadba buzogány helytt.

Mindenféle zsinorral úgy

Ki volt kanyargatva,

Hogy a mennydörgős mennykő is

Eltévedett rajta.

A szabó jó szűkecskére

Szabta a nadrágot,

De azért egy kicsit mégis

Pőtyögősen állott. -

Hosszan bajlódtam tán vele,

De megérdemelte,

Mert szörnyen jó ember volt az

Istenteremtette.

Olyan jó tanító volt ő,

Amilyen csak kellett,

Esztendőn át asztal alatt

Hevertek a könyvek.

Ha leckémből fél betűt sem

Tudtam felmondáskor,

Azzal vigasztalt, hogy sebaj,

Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta

Jószivűségemet,

Vittem neki ajándékot,

Mikor csak lehetett.

Lelopkodtam sonkát, kolbászt

Saját kéményébül,

Ez volt ajándékom, s ő még

Meg is hítt vendégül.