A jelenés

Egy fátyolos, halvány nő jött elébem,

karon ragadt, s az arcához szorított.

S én bízva-bízva némán nézdelém

lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját

és arca hófehéres csillogását,

megreszkető, gyémántszinű könyűit,

gyászfátyolának méla rebbenését.

Nem ismerém, nem láttam sose őt,

s karon ragadt s az arcához szorított,

fúló nyögéssel, félő rettegéssel -

S én szótalan és lázasan követtem...

Az ujjaink hamar eggyé fonódtak,

s agyamba forró ájulat nyilalt.

Egy percre eltűnt a világ szememből,

s a csillagok közé rohanva föl

kalandorútra szállott méla lelkem.

Aztán lejöttem, s ajka bíborára

csókoltam a mennyég aranyporát,

mi útjaimba testemhez tapadt.

S az ismeretlen, halvány nőt remegve,

titkos gyönyörrel búsan nézdelém...

Olyan fehér volt, mint szerelmesem,

kivel a kékes nyári éjszakában

gyakorta jártam, hogy még élt a földön;

olyan szelíd volt, mint az én anyám,

akkor, midőn fejem ölébe hajtva

a reszkető égbolt tüzére néztem,

mint álmodó, elfáradott diák.

S én ezt az ismeretlent úgy szerettem...

Szétdúlt sikátor ósdi útjain,

sírhalmok eldőlt oszlopi között,

égő tivornya rikkantó zajában,

kietlen éjjel meddő némaságán

vitt csendesen ez ismeretlen asszony,

s én néztem egyre halvány ajkait...

Egyszerre felkiálték: „Ismerős vagy!

Te a Halál vagy.”

„Az vagyok” felelt,

és vérvirágot csókolt ajkaimra,

befogva csendesen húnyó szemem.