A jó hír

Mikor megszólalt éjjel a telefon,

az álmok zsúfolt hadseregein

zavar futott át, nem lehetett tudni,

mi történt a különös mezőkön? villám

ütött-e le? tengerek áradtak

s megbokrosodtak a paripák, fények

hintáztak szerte, óriás fálánkszok

hátráltak, tüntek, itt-ott valami

iszonyú lövedék szórta föl a földet és

emberi tagokat szökőkútmódra, s ilyen

kutaktól bugyborgott a csatatér.

A vitézek fejeiket keresték

és lovaik sörényébe csimpaszkodtak.

Hullámzott a sötétség, mindenfelé

betört az ijedt valóság, a szoba

hidege, az ablak keresztje, forogva

mint egy roppant Kapisztrán kezében,

kimutatott a megfagyott téli

utakra ahol soványan integettek a fák.

A holdvilág a tócsa jegén

úgy villogott mint az ezüstkanál

melyet az ómód hipnotizőr

kábítva tart a beteg elé.

Néhány kövér rémmé bugyolált

alak bandukolt lámpással, farkasok

vonítottak messzi a pusztán.

Hideg volt, szörnyű józan és hideg

s az alvó vacogott amint kikelt az ágyból

félig már ébren, fejéből jobbra és balra

az álmok apadó tengerei

húzódtak vissza a rejtelmes szögletekbe.

Úgy ment, imbolygott mint fehér kísértet,

fölkapta a kagylót, beleszólt rémült hangon,

s a messzeségből világos zengéssel

csapott vissza kitáruló

fülébe a hír: »Megszületett a gyermek!«