A jövevény.

“Röpülj vigan, kis csolnakom,

A part nem messze már!

Amott fejérlik hűs lakom,

Hol édes béke vár;

S ott egy hajlék, ott él a hív,

Kiért lángol tisztán e szív.

Kincset hozok, gyöngyöt hozok,

Küzdésim dijait,

Mind ezzel néki áldozok.

Emelni bájait.”

Így a hajós: evez s örül;

Vidám képek lengik körül.

Örűl, evez, s a parthoz ér:

Hő keble mint dagad!

Erében forr, szökell a vér,

Szemébe’ köny fakad.

Kiszáll és néz mindenfelé.

Honnan repűl a hív elé.

De nem röpűl a hív elé,

S a jámbor érkező

Andalgva tér a ház felé

Vélvén, ott rejtez ő!

Ott rejtez ő hűs árnyain -

De más boldognak karjain.

Néz a hajós, mélyen sóhajt,

Keblét bú tépdeli;

Kiért megvívott annyi bajt,

Elpártoltnak leli,

Elszörnyed, bús haragra kél.

S kezén villog halál-aczél.

Boszút lövell tekintete,

A míg egy gondolat,

Nagy és erős, mint érzete,

Elszánt keblére hat:

Vészpályán nyert kincsét veszi,

S a szépnek lábához teszi.

“Fogadd ezt vég emlékjelül

Uj mátkádnak melyén;

Frigyünk örök homályba dül -

Légy boldogabb mint én!”

Kezet nyujt és eltávozik,

A kedves bár siránkozik.

Sír a kedves, de hasztalan,

Késő bánatja már;

A parton áll minduntalan,

S a hív jöttére vár,

Ott áll, remény kecsegteti:

De már azt hullámsír fedi.