A kalap

Egy kalapról szól ez az ének

s e pár együgyű fura rím,

figyeljenek reá szeliden,

ó hölgyeim és uraim.

Gazdája csákót tett fejére,

de ő a fogason maradt,

az előszoba fogasán volt

ez a kalap,

egy szürke, fess civilkalap.

Azóta várt, várt az urára,

unalmas volt az élete,

bélése csöndesen kifeslett,

szélét fehér por lepte be.

Bizony megvénült és megőszült,

olyan volt, mint egy lomha agg,

hogy bóbiskolt a bús homályban

a vén kalap,

a vén és elzüllött kalap.

Egy légy repült reája néha,

de mindjárt tovább ballagott,

majd egy dühös moly hullt beléje

s rágcsálta a rongy szalagot.

Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,

zizü, bölcsen ezt mondta csak,

s várt ősszel, nyáron és tavasszal

a jó kalap,

a jó és hűséges kalap.

Később édes lakást vett benne

egy önző és mogorva pók,

s ekkor kitörtek a szivéből

keserű, fájó, furcsa szók.

Mi lett belőlem boldog isten,

a sors haragja hová csap?

Voltam civilfej koronája

én bús kalap,

koldus és gyászoló kalap.

Múlt éjjel a gazdája távol

tűzben, viharban elesett.

A kalap szíve összedermedt

s sirdogált is egy keveset.

Aztán egy szél a földre lökte,

holdfényben égtek a falak...

Így halt meg az előszobában

szegény kalap,

szegény, szegény, szegény kalap.