A KALITKÁBA ZÁRT MADÁRRÓL

Szabad teremtmény, kis Madár!

Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!

Tudom: sohajtasz sorsodon,

S várod naponként a szerencsét;

Még alszik a Hajnal, s te már

Vered kalitkád szárnyaiddal.

Oh mondd ki nékem, kis Madár!

Örűlsz-e vagy nem álmaidnak?

Ha hallja gazdád éneked,

Gondolja: hálálod kölessét.

Nem vélem én azt, s nem hiszem;

Te átkokat zenegsz fejére.

Ha látja, hogy bé van fejed

Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:

Azt mondja: már megfáradott

S elnyúgodott az én Madárkám.

Nem! Nem! Te bús óráidat

Bánkodva számlálod magadban,

S hogy jobb reményed nem lehet,

Utálod a napnak világát.

Ha vagy veréb hozzád röpűl,

S akar kicsípni étkeidből,

S te addig állasz ellene,

Míg messze tőled el nem űzted;

A gazda rátok néz, nevet,

S örűl az ártatlan csatának;

Nem tudja, hogy barátja vagy

Annak, kit elversz a veszélytől.

Ha csípkeded rostélyidat,

Vagy újait tréfás Uradnak;

Azt véli, hogy játszol vele,

S hogy elfelejtetted, mi voltál.

Én azt hiszem, hogy mérgedet

Szívére kívánod kiadni.