A KÁLYHA MELLETT

Mikor a szoba - hasonlatosan fáradt agyhoz,

mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes -

beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül,

s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes:

a világ sok setétje, mély árkok hallgatása,

messzi hegyszakadékok üdvözletüket küldik.

S mint őszi est a köddel, e nyirkos keszkenővel,

lelkem megtel a rosszal, a gonosszal szinültig.

Ülök a kályha mellett a búval telt sarokban.

A tűz kövér hasábot jajdít sebes halálra.

Két kezem a sötétben, hol meg nem látja senki,

egymást görcsös szigorral, sietve megtalálja.

A jobb: egy játszi gyermek, mely már aludni térne,

haragos vad panasszal és lágy, beteg erekkel.

A bal: mint nemes állat, meleg női szalonban,

hisztérikusan, búsan, tehetetlen meredt el.

Marokra fogva egymást, mint régi ellenségek:

a két rozzant tenyér közt elmállik a sötétség.

S az összeforrott két kéz egy gyáva pillanatra

megvillogtatja lelkem rozsdába fulladt kését.

A villanás kiszárnyal az árkok távolába,

messzi hegyszakadékok ködittas vad szelébe.

Szívébe száll a szélnek, mely tavaszokra osztja

e bús, fanyar világot, mely levakul az éjbe.

A villanó kés perdül: tavaszok, őszök hullnak,

mint nagy borízű almák szeletjei a tálba,

amely előtt egy asszony kitágult orrcimpákkal,

lázas csípőkkel szenved, mert csókját nem találja.

S mint csókkoldus, bús asszony a sok almaszelettel,

melyet fekete borral leönt s némán elalszik:

úgy hal el e két nagy kéz, e két hiábaszomjas,

mely már sosem szaladhat egy ködbehurcolt arcig.

A szoba négy sarkában még lángol a sötétség.

A balkezem kinyúlik, a jobbal lámpát gyújtok.

Ó, kezeim, ti árvák, ilyenkor ó, be szánlak,

mikor az esti csöndben bús zsebeimbe bújtok...