A’ kan macska.

Eggy iszonyú kan macska lakott eggy búzamalomban,

melly basa mordsággal kikutatván minden udúcskát,

a’ sok egért, patkányt úgy mészárlotta rakásra,

mint nagy Akillesnek régenten dőre haragja,

drága baráttyáért, Trójának büszke vitézit.

Egyszer ezek, mikor asszonyihoz concertre kisétált

éjszaka, öszvelopódzkodtak. Hasaikra borúlván

élemetes dékánnyok előtt, elejébe csevegték,

rettenetes bajokot, ‘s iszonyú vérszomjai ellen

a’ miogó kannak keserű panaszokra fakadtak.

A’ remegő dékány ellenben, az égre tnkíntvén,

könnybebrúltt szemmel, «sajnálom, kedves Öcséim!

úgymond, sorsotokot. Tudom én, melly marczona dühhel

üldözi e’ vad kan nemeinket. Móta születtem,

nem tudok illy iszonyú gyilkost e’ búzamalomban.

Még ifiú voltam, csak nöstény macska vigyázott

e’ teli zsákok köztt. Szabadon szaladoztak előtte

gyermekeink, ‘s ha talán közelíteni mertek üdőnkint

vaczkaihoz, csak azért kaparított néha közűllök

eggyet körme közé, hogy rajtunk asszonyi jussát

űzvén, úrfiait fenntartására tanítsa.

Illyen arany koraink többé nem lesznek! Utánna

többen uralkodtak, kik alatt szűkűlni jusunkot,

‘s a’ dühös öldöklést láttam terjedni nemünkre.»

Mint mikor a’ Mester szomorúan festi csapásit

a’ haragos mennynek, mellyekkel az emberi fajnak

marha gonoszságit földünkön feddeni szokta;

öszve fohászkodván az anyák, elejébe pityegnek,

‘s gyenge leányaikot főhajtogatásaik által

szívreható intési utánn indúlni taníttyák.

Úgy az öreg poczkok ‘s az egér községnek atyái

sok szomorú áhhal kísérvén ősi panasszát

ősz fejedelmeknek, végtére fenyíteni kezdték,

virgoncz magzatikot, hogy ezen tigrisnek emésztő

körmeit ösmervén, lyukaiktúl messze bolyongnak.

«Hát mit együnk, mit igyunk? úgymond szavaikra viszontag

a’ tüzesebb vérű ifiúság. Jobbe lyukakban

rettenetes vajudások utánn eldögleni éhen,

mint veszedelmünkkel bajnok próbákra kicsapni?

A’ szomorú banyaleczke helyett jobb volna biz’ arrúl

szóllani eggykét szót, mint kellene marha dühétűl

e’ fene állatnak megmenteni drága nemünköt?»

Nossza tehát a’ szenderedő dékányra tekíntvén

a’ szomorú gyűlés, vizsgán tudakozza tanáccsát;

vélie, hogy nyilván a’ mord macskára rohanni,

‘s bajnoki virtussal porrá tördelni hatalmát?

vagy hadi fortéllyal titkos pórázba kerítvén

rettenetes körmét, mindaddig marni kegyetlen

oldalait, még béleibűl párája ki nem száll?

Vagy falatokba takartt méreggel kellene inkább

lármaütés nélkül Plútóhoz küldeni lelkét?

A’ felüdűltt dékány torkábúl félre köhögvén

a’ recsegő hurutot, «fiaim! mind hasztalan, úgymond.

Még egerek lesznek, macskák is lesznek örökké!

és ha ezen tigrist Plútóhoz még ma elűzzük,

holnap az új hóhért, fogadom, már hozza nyakunkra

mérgesen a’ molnár. Pedig azt még édes anyámtúl

hallottam sokszor, hogy jót soha senki se várjon

rosszak utánn. En hát, fiaim! legjobbnak itélem,

a’ kutató kannak csörgőcskét kötni nyakára,

‘s minden erőszaktúl megtartóztatni magunkot,

mellyért magzatitúl új bosszút kellene várnunk.

Így legalább, mikor ő vaczkábúl lesre kilappang,

vagy mikor asszonyitúl haza jön, kiki hallya közűllünk

a’ jeladó csörgőt, ‘s kaszamátájába szaladhat.»

A’ zsibogó gyűlés nagy örömmel vette tanáccsát

bölcs fejedelmének. Tapsolt a’ furcsa egérség,

még az öreg poczkok nagy eszét bámúlva dicsérték.

Ámde mikor kérdés kezdődött lenni azokrúl,

a’ kik végbevigyék, a’ mit Nagysága tanácslott,

eggyik imígy, a’ másik amúgy tologatta magárúl

másra ezen hivatalt, ‘s eggyenkint félre osontván

földre csapott szemmel, szomorú lyukaikba vonódtak.

Adni ugyan könnyű, de nehéz végezni tanácsot.