A’ kanál.

Még mikor e’ földön új volt a’ várasi élet,

‘s a’ csöcsömős Törvény nem győzte igázni az ösztönt,

Jupiter és Thémis lerepűltenek egyszer az égbűl

emberi formában, ‘s incognito szerte kutatván

a’ falukon és várasokon, szemeikkel akarták

látni az új rendet, mellyel szolgáik az embert

állatos udvaibúl ragyogóbb életre kitsalták.

Mint mikor a’ lyánkák Miklós’ napjára gyümöltsöt

várván, hajnal előtt mosolyogva kibújnak az ágybúl,

‘s a’ fagyos ablakban piperés veszszőre akadván

könybe borúlt szemeket pihegő mellyekre letűzik,

‘s félre vetett dunnájok alá meg viszsza vonódnak;

úgy a’ Mennyeiek nem jókat lelni reménlvén,

‘s a’ gonosz ösztönökët, mellyek lárvákba takarván

béllyeges arczaikat, jobban látszottak ivadni

mint az előtt, a’ jámborokon, valamerre vetették

visgáló szemeket, csúfúl országlani látván,

búba merűltt szívvel meg meg honnyoknak eredtek.

Jó tova vóltak már a’ fő várasnak utolsó

kertyeitűl, ‘s köpönyegjek alatt már vedleni kezdett

mennyei vóltokrúl a’ felvett emberi forma,

a’ mint egy iszonyú záport kerekedni nyugotrúl,

‘s rettenetes szeleket láttak lerohanni az égbűl,

mellyek alatt nádaska gyanánt habzottak az erdők.

«Így haza nem mehetünk, mondá Báttyához az Aszszony

lábom is allig győz a’ szélnek vinni. Repűlnöm

sültt lehetetlenség. Máskép sints messze az alkony;

ott üthetne reánk, közepén a’ felleges égnek,

a’ gonosz éj, hol sem vatsorát nem lelni, sem ágyat.

Jobb ha ma itt maradunk, kiderűl tán reggelig úgy é?»

Jupiterünk látván a’ vésznek nőni hatalmát,

könnyen szót fogadott, ‘s úttyokbúl félre vonodván,

egy alacson háznak fél nyílt kapujához ügettek.

Tsak maga állott ez közepén a’ sárga mezőnek,

hol homorú fővel várták a’ búza kalászok

a’ daloló sarlost. Tág volt mellette az udvar,

‘s gáttya között a’ szolga-tsoport a’ házi barommal

hangya gyanánt pözsögött. Sétált a’ gazda közöttök,

egy öreg úr, ki az embereket rosz fajnak itélvén,

várasi lakjaibúl a’ puszta mezőre vonódott.

Aszszonya eggy egyenes szívű matróna, kilépvén

szinte szobájábúl, ‘s a’ két vendéget uránál

éjjeli szállásért halván könyörögni, «Lakásunk

ugymond, ‘s a’ mi kevést nyujthat vatsorára vagyonkánk,

a’ jövevények elől soha sints elzárva. Merészlem

kérdeni, kik legyenek nagyságtok?» ‘s ezzel az ajtót

mellybűl szinte kijött, nagy örömmel félre taszítván,

a’ jövevény Párral tsínos lakjába belépett.

«Nints tizenöt mértföld, mondá Zevsz, birtokom innen,

Felleginek hínak, ‘s a’ fő városba behozván,

egy hete már, rokony aszszonyomot, hogy lássa szokásit,

erre kisétáltunk a’ fris levegőnek okáért.

A’ szoros utszáknak nem győztük vólna egyébkép

dögleletes dohait. Látván gomolyogni előnkbe

a’ ropogó szélvészt, kocsimért a’ szolga legottan

viszsza futott. A’ puszta mezőn nem tudtuk azonban

a’ fene szél ellen folytatni lakunkhoz az útat,

‘s durva csatái elől inkább e’ házba betértünk.»

Erre palástyaikot, mint otthon, félre hagyítván,

egy kerek asztalhoz párnás székekre leülvén,

köz lett a’ papolás. Mind elmondotta magárúl

Fellegi’ Hugának nagy pontossággal az aszszony,

hol született? nemzője ki volt? hány úri legények

tsókolták kezeit még gyenge leányka korában?

Kiknek adott kosarat; noha térgyen állva esengtek

karja utánn? mint tudta viszont megnyerni szerelmét

mostani férje, kinek szívét nem győzte ditsérni.

«Gyermekeink, úgymond, jó lábann állanak. Eggyik

már kapitány, a’ másik gazda. Menyetske leányunk

három, mind vagyonos háznál. Van már is utánnok

nyoltz onokánk, mind fris, mint a’ mely rosa ma nyílt ki»

‘s ezzel magzatinak, Laczkótúl fogva Katáig,

még születések előtt kezdvén, perorálva leirta

életeit, majd szinte miként a’ régi poéták,

kik hogy latraikat bajnok ragyogásra emellyék,

még buzogányokat is menyből származni dalollyák.

Zevsz az alatt a’ háznak urát kitanulni akarván,

szóba erett nagy dolgok iránt vele: tart e’ az égnek

Naggyairúl valamit? vagy tsak mondának itéli

gondgyaikat járása iránt a’ földi ügyeknek?

Vár e’ hasznot a’ most zsendűlő várasi rendbűl,

melly komor udvaibúl köz lakra seregli az embert?

Vélie, hogy czéllyát könnyebben eléri ez által

e’ nemes Alkotmány? vagy tán gonos ösztönit űzvén

csínosodásábúl mérget fog szinni magának?

‘s józan eszét felelettyeibűl tündökleni látván

emberi szívével, töstént feltette magában,

hogy különös gondot fog egész házára viselni.

Nyoltzat ütött volt már, ammint egy fürge szakátsné

jó vatsorát tálalt, ‘s megrakta borokkal az asztalt,

jobb vatsorát a’ mennyeiek nem láttak azóta

hogy palotájokbúl nyomorúlt földünkre kiléptek,

sem tüzesebb borokat, mellyekbűl helyre felöntvén,

tréfa beszédek köztt vidám hahotáknak eredtek.

Zevsz azután a’ jó fogadást hálálni akarván,

«húsz hete már, ugymond, hogy járjuk az emberi nemnek

most születő faluit tornyos palotáival edgyütt,

‘s olly nemes agg pár szív nem akadt még eddig előnkbe

mint ma ezen házban. Bér nélkűl hagyni az illyen

roppant érdemeket Zevsztűl nem vólna igazság.

Fellegi képe alatt (‘s ezt mondván fényleni kezdett,

költsönözött orczája körűl a’ mennyei súgár,)

a’ magos égnek urát szemlélitek ülni, barátim!

asztalotok mellett. Az igazság asszonya Themis,

kit velem itt láttok. Tegyetek nyílt szívvel előnkbe

három akármillyen kérést. Itt helyben azonnal

kedveteket töltöm. Kívánnyatok, a’ mit akartok.»

Fél halavány és fél nevető ortzával az aszszony,

felszökik a’ székrűl, ‘s rebegő hálákra fakadván,

hogy magokat mennybűl hozzá megalázni akarták,

végre, hogy e’ vatsorát, még él, soha el ne felejtse,

Zevsztűl azt az ezüst kanalat kívánnya magának,

mellyel az égi levest, az üdőnkínt nálla ebédlő

mennyei vendégnek felesége kiosztani szokta.

«Ahha bolond! bár ránczosodó s .... be lökődne

osztogató kanalad!» pattogja goromba haraggal

férje, ki a’ bortúl nyíltt szívűségre hevűlvén,

szinte tsekély kérése miatt motskolni akarta,

ostoba társnéját, ammint padlása kinyílván

hirtelen a’ háznak, réműltt s .... be lökődött

szálló dárda gyanánt szoknyáinn által omolván

a’ mennybéli kanál. - Iszonyú jajszókra fakadván

hátra kapott, hogy az égi nyilat kifeszítse farábúl

a’ remegő aszszony, ‘s valamint a’ nyári szeletske,

melly feszesebb ággal tehetetlen harczra kikelvén,

‘s már így már meg amúgy próbálván görtsei ellen

ostromait, dúl, fúl, nyöszörög ‘s elvégre kifárad,

úgy erejét ő is rá fordította egészlen,

‘s a’ beszorúltt kanalat ki nem indíthatta helyébűl.

Mit lehetett egyemet? még egy kérésre maradván

jussa, könyüs szemmel Zevsznek kóldulta kegyelmét,

mentse meg a’ rosztúl, ‘s kanalát vegye vissza farábúl.

Hogyha nekünk ez Egek zab kéréseinkre megadnák,

a’ mire vágyakodunk, fogadom, nem volna tsak eggy is

köztünk, a’ ki ezüst kanalat ne viselne farában.