A KARCSAI TEMPLOM.

Vándor! Bodrogközön megállj,

A csendes Karcsa partinál:

Hol vándor eszterágok

Lármás seregbe gyülnek,

És hablakó buvárok

Örvény ölébe tünnek.

Hol a sirály habokra csap,

- Gyorsan, miként a gondolat -

Midőn halászni megy:

Ott látsz, álmélkodással, egy

Veres márványból alkotott

Ősrégi templomot.

Falán száz domború alak

Mesés csoportja látható,

Imitt egy haltestű leány,

Amott egy emberarcu ló;

Itt sárkány, pikkelyes csoda,

S általcserélt tagú alak;

Ott ábrák és jegyíratok

Által borítvák a falak.

Hogy a csodás templom miként

Vevé eredetét?

Ki a templom körűl lakik,

Kérdezd meg a regét.

Nagy kerek tó habja zajgott

Hajdanában e vidéken;

S tündérlányok büszke vára

Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,

A habok szinére keltek,

Hajnalarccal, harmatajkkal

Bűbájos dalt énekeltek:

»Szállj le, szállj le csendes éjfél!

Álom! lengj a föld fiára!

Most miénk a lég biralma,

Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári

Hízelegve átkarolnak:

Mig sohajtva, lábainknál,

Ifju szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,

Csak mi ébren, minden alszik;

Illatfátyolunk szelétől

Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok

Templomát ki megtalálja;

Nincs ki hallja, amidőn zsong

Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl...!

Éjharangnak halk szavára,

Nincs ki lássa, mint sietnek

A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő

Lép előre, és nyomában

Szende liljom, a virágok

Szűz papnője, hó-palástban,

S az, mit emlit a halandó,

Szólva harmat-, s fénybogárról,

Szentelt víz, oltári lámpa,

A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük

Hulló csillagok regéjét;

Titkos éj varázs csodáit,

Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!

Álom dőlt a föld fiára;

Most miénk a légi ország,

Most miénk a föld határa!«

S a királynő légi fátylát

Szétterítvén, ráülének;

S négy szögénél fogva, lágyan,

Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,

A hajnalnak csarnokába,

Aki épen koszorút font,

Rózsafényből, homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,

Megcsókolta édes ajkkal;

- Testvérek valának a szép

Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak... végre felkölt

A királynő búcsuzásra;

Mert a naptól gyors parancsot

Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem

Őket üldözőbe vette,

Mert szerelmét, rút magával,

A királynő megvetette.

S míg a szellők gondolatként

Szálltak a légben pihegve:

Gyorsabban a barna szellem,

A királynőt fenyegetve.

Most beérte... és a fátyolt

Megragadta már kezével...

Azon percben a királynő

Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.

Tüntek évek, tűne század,

S a királynő nem hagyá el

Többé a mély vízi várat.

Végre, mind ő, mind leányi

Más vidékre költözének,

Hol ne érje el hatalma

A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal

Nyugat vizén adta nékik;

Mely csarnoknak büszke tornyán

Bíbor zászló leng az égig.

S szétonták a vízi várat;

Márványból dőlt falának,

Emlékére vészes éjnek,

Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,

S melyet a toronyba szána:

Szép, ezüst szavú haranggal

Két tündérke szállt utána;

De a munka megszakadt most...

A vég éjfél perce múla,

S a harang, a féltoronynál

Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből

Kis folyócska vált a réten;

Egy tündér maradva benne,

Hogy a templom őre légyen.

S melyet a víz tart temetve:

A harangot verje félre

Minden száz év végeztével,

Tündérlányok emlékére.

A régi templom,

És csonka tornya máig áll,

A Karcsa csendes

Folyásu sásas partinál.

S ha csendes nyári éjjelen

Az őr tündérke megjelen,

- Fel-felbukván a víz szinére -

A pásztorember rátekint,

S nyugodtan fűbe dől megint,

Megemlékezvén e regére.