A KÁRPÁTOK VILLIJE.

Halvány holdfényben, halk morajban,

Mely a kárpáti tájakon van,

Elszenderűlvén nyári éjen:

Álmad könnyű és tiszta lészen,

S úgy tetszik néha: lágymeleg szél

Leng által arcod s fürteidnél;

S hogy ajkad az éji lepének

Lágy szárnyacskája verdesé meg.

Nem, az nem szellő s éji lepke...

Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,

És ujjával arcod érinti:

Átlebbenő kárpáti villi.

Ő az, ki nyughelyedre jő, - hol

Föléd hajlik, megnéz... megcsókol;

Hogy álmaidból észrevégye;

Nem te vagy-e várt vőlegénye?

A Tátra vadregényes tájain,

Hol édes és könnyű a lég,

Melyben megtisztul az érzelem, kedély,

Két szerető lélek lakék.

Miként a fenyves télbe’, nyárba zöld:

Hüségök meg nem hervada;

Mint a meleg forrást nem éri fagy:

Szerelmök el nem hűl vala.

Lepének a tavasz rövid,

Az év is olyan volt nekik;

Vész volt az égen, vagy szivárvány,

Virágban állt a föld, vagy sárgán:

Csak egymást látták szemeik,

Csak egymást érzék lelkeik.

Az ifjat sorsa utra inté,

Még ők nem váltak el soha;

Nem ösmerék: a búcsuvétel

Fájdalma, kéje micsoda?

S lelkök előre reng és zajdúl,

Mint a tó a közel vihartúl.

És szólt az ifju: ‘édesem!

Ne rengjen bánat lelkeden!

Jegyezd meg a havasi rózsát,

Mely nyílt e mái hajnalon:

Meglásd, még el nem hullt virága,

S ölelni fog lelkem, karom!

És mátkám légy e pillanattól...

Menyasszonyúl jegyezlek el, -

Megjöttöm perce összeköt majd

Szent, oldhatatlan esküvel.

Ne dúljon bánat lelkeden,

Szeress... légy nyugton, édesem!’

És mátkagyűrűt vont újjára,

Mátkacsókot nyomott ajkára;

Kéjben, kínban rebegtenek:

Isten veled! Isten veled!

Elment az ifju. Fényes reg vala,

Csak a hölgy lelke volt setét;

A rózsát megjegyezte, - s a bucsú-

Könnyel már várta kedvesét.

Várt a leány, várt... ő virág vala,

Melynek csupán szűk harmatcsepp ad a

Nyárnak hevében tengő életet.

A szerető hölgy virágéletén

Tengető harmatcsepp volt a remény...

- A jegyzett rózsán illat lebegett.

És jött ifjától híradás:

Kilenc nap! és otthon... veled...!

Villanyütésként járta által

Lelkét a boldog üzenet.

Hetednap mulva várj reám!

A hírnök újra megjelen;

S most szíve csaknem megszakadt:

Harmadnap mulva édesem!

Várván jegyesét a mondott napon,

A közel bérc magaslatán:

A féltett boldogság sejtelmiben,

Felmagasztalva lőn a lány.

Feszűlve volt már szíve, mint a húr...

Mely elpattan, vagy csengő hangot ad;

Fürtin fehérlő mátkakoszorú,

Tagján elömlő hószín patyolat.

S nem jött a vőlegény... a mátkalány

Lelkén ábrándos hit kele:

Hogy híve megjön naplementekor...

- Sápad a rózsa levele.

Most fényzománcos fellegek

Csoportja nyúgaton lebeg,

»Ah... e piros sugár, bucsúsugár!

A nap leszáll... leszáll...«

Halk esti szél suhan,

A havasi-rózsa oda van...

Ah!... a feszűlt hur zendűl, vagy szakad:

A mátka szíve megszakad...!

Mi lesz a holt virág illatja?

Elpárolog... megsemmisűl...?

Szerelem és hűség hová lesz:

Ha a szív megtörik, kihűl...?

Be nem váltott remény, örök vágy,

Célkergető szívérzemények!

Új alakkal, új működéssel,

Ti többé meg nem jelennétek...!?

Megholt a lány, érzelme ölte meg...

De vágy, hüség és szerelem:

Virágillatként nem párolgva el,

Szívén maradtak melegen.

És a megoszlás szellemével,

Új alakért küzdöttenek,

Víttak... víttak... míg megnyerék;

Mely könnyű, tiszta mint a lég,

S átlátszó lőn, mint az üveg.

S éjfélkor angyalmosolygással,

A holdnak rezgő fényiben,

A szép menyasszony hű képmása

Lebbent a légbe nesztelen.

A légbe szállt fel... villi lőn!

A Kárpátoknak villije;

Lengvén a kedves táj felett,

Hol boldog volt, hol szeretett,

Hová meleg vágy köti le.

A holt menyasszony villi lőn,

S lebegvén fenn a levegőn:

Hozzá rokontársak jövének,

Mint ő, oly ifjak, oly fehérek...

Mert villi lészen a kimult ara,

Ha életében tiszta s hű vala,

Villi, szelíd szellemszerű lény;

Nem halandó, nem halhatatlan,

Ki szánó földi vőlegényén

Függ vágy- s szerelmi gondolatban.

S nászünnepélyre várva, megjelen

Nyugalmas éjeken.

A villik fellebbentek messzire,

A hold sugárin meg lejöttenek;

Majd függtek síma sziklák lapjain,

Mint oltárképen az angyalfejek.

Körűlguggolták a tengerszemet,

Elfogták a lidércet röptiben,

S a zuhatag porában fördve meg,

Felcsaptak, mint fehér galambsereg,

És táncra keltek, így dalolva fenn:

Szűlj harmatot, oh ég!

S hintsd várt jegyesemnek utára!

Oh vond ide holdnak

Bűbájos erője, sugára!

Nem hervadoz a koszorú fejemen:

Ah... nászvigalomra közelg jegyesem!

Jer, jer deli ifju!

A perc halad, oh hova késel?

A légi menyasszony

Vár tiszta, fehér kebelével!

Földön halovány és hideg a szerelem,

Szebb nászörömökre siess, jegyesem!

Mint egy ifjú közelg... alakját

A villik gyorsan felragadják,

Hah! ott... ott... hordják a magasban...

Szegény halandó! szédelg, ájúl,

A légi tánc kezdődik újra,

S dal zeng a villik ajakárúl:

Jer táncra, enyém vagy!

Jer, jer jegyesem!

Ölelj meg, ölelj meg

Nászünnepeden!

Nem földi gyönyör, mit

Hű légi arád ad:

Mely csókja hevében

Lelkedre kiárad!

Ajka halovány...

Ah nyisd fel alélt szemeid...

Mátkád kebelén,

Fenn tiszta világba’ vagy itt!

Ölelj meg, ölelj meg,

Jer táncra velem!

Nászünneped éjén

Vár a szerelem!

Foly még a tánc, a villik ajkai

Még zengenek;

De földi szívben túlvilági kéj

Nem férve meg:

Megtört alatta, mint a túlteljes

Virág alatt a szár;

Hidegült ajkra forr a villicsók,

S a halvány holdsugár.

Imígyen jár a vőlegény,

Ki éjszakának idején,

A villik bűkörébe téved;

Vőlegényének tartja mindenki,

S a villitáncban addig ölelik,

Míg kéjbe hal szivén az élet.

És rögtön mindent elfeledvén:

A hő vágy újra nő...

Hivó dal közt várják az órát,

Midőn a mátka jő.

Halvány holdfényben, halk morajban,

Úgy tetszik néha álmaidban,

Hogy éji lepke, vagy meleg szél,

Lengett át arcád- s fürteidnél.

Nem, az nem szellő s éji lepke...

Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,

S újjával arcád megérinti:

Átlebbenő kárpáti villi.