A kártyás sír

Bitang! - kiáltja a szélvész utánunk,

zsivány! - sziszegi és megyünk tovább,

s mint a gyerek, akit véresre vertek,

isszuk az undor keserű borát.

Fínom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,

s az álmok álma csöndbe hull reája,

és játszani kezd elhagyott szivünkben

az életünk laterna magicá-ja.

Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,

látunk karácsonyt, kávés reggelit,

és az anyánkat is, kisírt szemekkel,

és a szemünk könnyekkel megtelik.

És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,

és a sötétség járkál körülünk,

a paplanunkat is fülünkre húzzuk,

halálosan magunkba merülünk.

Ilyenkor az ágy hófehér mezőin

az életünktől borzadozunk által,

az egyik sír, a másik átkozódik,

a költőben fölreszket egy csodás dal,

és akinek egy pásztor volt az apja,

az messziről egy pásztorfurulyát hall.