A kedves sirjánál.

Te is drága! kifejtőztél

Az élet fogházábul,

És szebb országba költöztél

Ott a néma siron túl!

Hol az angyalok sorában,

Az örökség nyugalmában

Várod hű barátodat:

Ki elhagyva mindenektül

Némán kora sirodon ül,

S zokogja halálodat.

Miglen éltél, számkivetett,

Honom sehol nem vala:

Hű szerelmem átokká lett -

Remény imigy megcsala.

Meghaltál! és a végezet

Vissza sirhalmodhoz vezet!

Hol szivem fájdalmába’

Hozzád rakom örömimet,

Csalogató reményimet

A föld hideg gyomrába.

Itt állok, és borzadással

Szemlélem hűs boltodat,

S kivánkozó sóhajtással

Ölelem szent porodat,

Hogy még egyszer felolvadnál,

Csak egy gyenge reményt adnál

Hátra levő éltemnek.

Hasztalan! nem jő sirodból

Nem jő világos honodból

Vigasztalás szivemnek.

Nyugodj tehát szent békében

Az élet csendes partján,

A boldogok seregében

Annyi fergeteg után!

Mig én is elköltözhetem

És szabadon elvethetem

Az élet porruháját,

Mig a halálnak adózva

És a lélek szinváltozva

Keresi véghazáját.