A KÉK LILIOM ÉS PIPACS.

‘Csendes éj szállt a világra,

Égen, földön hallgatás van.

Harmatárban megförödtem,

Megförödtem holdsugárban!

Jer’ leányzó, jer pipacska!

Öltöztess fel dísszel engem;

Testvérem nászünnepélyén

Ékesen kell megjelennem!’

És felel rá a leányzó,

Aki titkos tervben fárad:

»Legszebb vagy te kék ruhádban;

Ah ne vesd le kék ruhádat!«

Éji fénynél elvesz a kék,

Csillogó piros ruhát hozz!

Jobban illik a piros szín

Nászörömnek víg zajához!

És dult-fult a lány magában:

Ah, mi szépek más virágok!

Hordva kék, fehér, piros mezt...

S én rut hamuszinben járok!

Irígyen néz másra a szem,

Gyönyörködve kellemében;

S csak én érezzem, sirassam

Szomorú megvettetésem?

Jó kékliljom! hasztalan vársz,

Elviszem piros ruhádat...

Legalább egy édes órát,

Díszem árán hadd találjak!

Várt a liljom, hasztalan várt, -

Mások régen elmenének;

Végre hallja milyen gyászos

Vége lőn az ünnepélynek.

Mikor aztán zöld kastélya

Lombos rejtekit bejárja:

Hült helye már a pipacsnak,

S véle eltünt díszruhája.

‘Menj! s rabolt díszedben, álnok!

Örömed soká ne légyen:’

Mond a liljom, és azóta

Megmaradt kék köntösében.

S a pipacs díszes, pirosló

Ruhát hord e pillanattul;

Ah, de dísze oly múlandó...

Reggel nyílik, estig elhull! -