A KENYÉR

Mit esdve kért a jámbor názáréti,

Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.

Nem változtunk mi emberek: magunk,

De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,

Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:

Ma nem egy váll hurcolja a keresztet...

Szent őrület, felséges, bamba, léha,

Embernek lelke, életnek babérja,

Amit lövell gyötrődő ember-elme,

Embernek lángja, vágya, gerjedelme,

Mit a tudat, az eszmélés felér:

Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!...

Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő

Vagy megtörő, siránkozó, emésztő...

Mit esdve kért a jámbor názáréti,

Ma száz és száz átkozva, sírva kéri...

Ki bámulója földi szépnek, nagynak,

Hivője diadalmas akaratnak

S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:

Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol

S a lelkét ossza, vágja ketté néha,

Közös babér az életnek babérja.