A KÉP-MUTOGATÓ

Debreceni sokadalom!

Nézz e képre, halld meg dalom:

Szomorú történet esett,

- Kin sok jámbor szív megesett -

E szomorú időben;

Arrul szerzék ez új verset

Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:

Grófkisasszonyt feddi atyja,

Mér fejére súlyos átkot,

Hogyha az íródeákot

Még tovább is szíveli,

Kihez a sáros cipőjét

Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,

Ősi dölyfe, mély kudarca!

A leány, mint szőke harmat,

Reszket, elfoly; - ajka hallgat,

Vagy, ha mond is, ennyit mond:

Válni nem tud, de meghalhat,

Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja

A deákot felhivatja.

Ime, ott áll; büszke, délceg;

Viseletén semmi félszeg;

De szegény - csak köznemes,

Grófkisasszony szép kezére

Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja

Grófkisasszony édesatyja, -

S hogy sem esztendő, se’ hónap,

Kitelt éve, mehet holnap.

Messze ám! nagy a világ.

Mélyet bókol, de csak ott áll

Bátran az iródeák.

„Gróf úr! enyim a leánya,

Szíve, lelke, minden vágya;

Minket senki el nem választ:

Kezét kérem és a választ,

Ha »igen«, ha »nem« is;

Rangja, fénye, java nem kell:

Elveszem egy ingben is.”

Fagy, ütésre, föl nem enged:

Hogy kidobják: szolgát csenget.

Új kép váltja most a régit:

(Nézni kell a vesszőm végit)

A leányt mutatja, hogy

Ezt sikoltva: „egy ingben is!”

Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.

Szőke fürtit a leánynak

Apja tekeré kezére,

Mintha nem vón’ édes vére,

S dobja a legény után. -

Hír nincs rólok, hang sincs rólok

A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége

Ifju párnak menedéke;

Ottan rejtve volna, s boldog,

Ha tudna, vagy birna dolgot:

Hanem a természet kér,

S már sohajjal végzi a dal:

„Kis kunyhóban is megfér”.

Avagy e kéz finom bőre

Áll-e a mosóteknőre?

Kit arasszal így fogunk át:

E derék, bír durva munkát?...

Férje könnyebben veszi:

Savanyú tej neki nem kell,

A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,

Az öreg gróf ott szunyókál;

Bőg a kémény, künn esik, fú,

Hogy belép egy szolga fiú

S könnyes szemmel oda súg

„Kapu-rácsnál rongyos nő áll.

Azt mondja, kisasszonyunk.”

„Ha! tépesd le az ebekkel!

Nincs leányom - nem volt - nem kell!”

- Legszomorúbb ez a rajzon,

Ezt ne nézze terhes asszony,

Mert úgy jár, mint amit lát,

Mint a szegény grófkisasszony

Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,

Múlat a gróf, feled ő is;

Nappal verseny és vadászat,

Este keres vídám házat,

Hol van élénk társaság;

S időt ölni felkerűl ott

Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban

Vala itt-ott még divatban;

Kisded asztal egyik lába

Iró-eszközt rejt magába:

A körűl sereglenek

Azzal írnak másvilági

Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer

Szóba állni a szellemmel.”

Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,

Csak érinti: asztal indúl,

Szalad ujja közt az ón,

S a papírra ez van írva:

Ismert kézzél: „Én, Verón.”

Arcát éri hűs fuvallat,

Hátranéz s egy „ah!” szót hallat:

Áll mögötte volt leánya,

Már nem élő, csak az árnya,

Sápadt, rongyos, - ím, minő!

Karján, alva-é vagy halva?

Egy idétlen csecsemő.

„Nem emelek súlyos vádat,

Csak elhoztam unokádat;

Teste nyugszik az enyémmel,

Vad erdőben temeték el, -

Nézd ha élne, szép fiú;

Lelke szunnyad, nem költ még fel,

Nem volt arra ért korú.”

Mint kit rémes álma zaklat,

Gróf néhány szót félbeszaggat;

Kik ezt látják ott körösleg,

Vélik olyan különösnek,

Szóbeszédnek tere tág;

A gróf elment; - nem is látja

Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját

Hivja gyakran holt leányát;

Kulcslyukon kik hallgatóznak,

Csak felét hallják a szónak:

Amit a gróf maga mond;

Szájról szájra suttogás kél:

„Csitt... való: a gróf bolond.”

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel

Most is mindent értelemmel;

De, ha asztalával írat,

Hogy sebére leljen írat

És ha lánya megjelen:

Kérdi, kéri, térden állva:

Engesztelni mit tegyen?

„Nem mondom, hogy »megbocsátok«

Mert nem tőlem függ ez átok;

Míg szivemben élet égett,

Sem táplált az gyűlölséget,

Megtöré csak fájdalom;

Kérjed Istent; bűnbocsátni

Nála több az irgalom.”

„Monddsza hát, hol nyugszik tested?

Gróf atyád már rég kerestet;

Felrakattam új kápolnád,

Aranyozzák büszke tornyát:

Ott nyugodjál, gazdagon.”

„Oh - hová kopóid űztek -

Jobb nekem már a vadon!”

Még egy kép jön, az utolsó:

Márványkőbül nagy koporsó;

(Benn egész sort rejt e kripta.)

Címerét most megfordítva

Vésték rá a kőlapon:

Ez a sírbolt nem lesz nyitva

Csak az ítéletnapon.