A’ képzelő erőnek nagy müvei az emberben.

A’ mit az érzésnek szerszámai öszveszereznek,

őrzeni mint kincset ‘s meg visszaidézni eszünkbe,

vajmi kevés szolgálat, ama’ termékeny anyának

tisztyeihez képest, mellyet festései végett

Képzésnek nevezünk. A’ múlttat ez újra leírja;

a’ mi jövend, azt képeivel meg tudgya előzni;

gáncsait a’ megesett dolgoknak gondosan irtya;

s’ a’ minek e’ földönn meg kellene lenni, teremti.

Légy meg! imígy szóllíttya meg ezt; ‘s meg amarra tekintvén,

így szóll: újra teremj! ‘s mint hajdan az égi Atyának

úri szavára, kiüt töstént a’ semmi’ ölébűl

a’ remek elmevaló, ‘s meglévén, itt vagyok! úgymond.

Ő szüli, ő táplállya tüzét a’ mennyei lantnak,

a’ faragó vasnak, ‘s a’ festő mesteröcsetnek.

Ő teszi azt, hogy az embereket hódítani termett

büszke vitéz sebes eggy pillantásával egészen

átszemlél mindent, a’ mik czéllyára vezérlik.

A’ nemesebb szívnek nem más dajkállya negédgyét,

felfel biztatván különös tettekre hatalmas

kedvét a’ ragyogó dücsnek bűbájjai által.

Így Cicero az iránta igaz bosszúra kelendő

századit a’ később nemzetségeknek előre

érezvén, felemelte magát reptével ezekhez,

‘s messzérűl hallotta nevét hangozni örökké.

A’ kormánytudomány maga is ne köszönnyeë vallyon

e’ nagy Dajkának, hogy bölcsessége magosra

felszállott? szeme messze terűltt környékre kihathat,

mert magosabbrúl néz. Hol lassan mászik, orozva

andalog a’ sokaság, oda eggy ugrással elér ő.

Szinte mikint az alatt, hogy az útnak gyáva porában

mászkáló féreg hegyeit szemlélheti eggy két

fűszálnak; büszkén kirepűl ellenben az égre

a’ sas, ‘s végetlen szemkört tud nyitni magának.

Végre nem őë ama’ nemes ösztön, előre gyanító

érzés, melly magosabb reptekré vezérli az észnek

ritka talentomait, győzőit az emberi nemnek?

A’ mi jelenlévő, mindnyájan bírjuk; az elmúltt

a’ nyomozó bölcsekhez tartozik; a’ mi jövendő,

az csak ama’ nagy férjfiaká, kik még az avúlttnak

nyomdokit is csak azért keresik fel vizsga eszekkel,

hogy segedelmekkel mélyebben hassanak a’ most

puszta leendőnek környűlvehetetlen ölébe.

Hát a’ tiszta tüzű szeretet, melly testi salakkal

meg nem egyűl, vagy az érzékeny buzgással imádó

isteni szolgálat, ne köszönnyék e’ nagy erőnek

boldog repteiket, mellyekkel az égbe behatnak?

Nézd emez érzékeny szívet, melly mennyei lánggal

égni szeret, nem látë viszont rút poklot az ollyan

emberi lélekben, melly szent szeretetre nem ébred?

Istenes árjaitúl ellepve az édes örömnek,

más gyönyörűséget földünkönn vággya nem ösmer.

Lába alatt e’ gyáva lakást tova sínleni látván,

Istene, a’ mire vágy egyedűl; csak az égi lakások,

mellyekhez szerető elméje kitörni ügyekszik.

Már ragyogó fénnyébe merűl e’ mennyei Úrnak,

‘s a’ mit díszeirűl örömest hitt, látni ohajttya;

már felemelkedvén szárnyánn a’ tiszta tüzeknek,

lázúl a’ gúnynak méltatlanságai ellen,

mellyekkel gonoszúl sértette az ember az Istent;

tűri gyalázattyát, vele eggyütt kinnyait érzi,

meg nem szűnhetvén sebeit mosogatni könyével;

már meg egész napokat tölt el mennybéli tüzének

csüggedezési között, ‘a félig nyíltt szótlan ajakkal,

mozdúlás nélkűl, mély ájúlásba merűlvén,

hódol az Istennek, ki tüzével fogytig emészti.

így vesz ezen mennybéli erő, ezen Isteni képzés

gondolatinn bizonyos diadalmat az emberi észnek;

Így hódíttya kies jármához az emberi szívet!

Belső bírónknak feddését, mellyel előnkbe

tartván a’ rút bűnt, szívünket kínzani szokta,

rettenetes festéseivel táplállya, nagyíttya

bennünk a’ képzés. Ő hozza eszünkbe hitünket,

mellyet megszegtünk, a’ szentegyházat, az oltárt,

hol fogadásinkat megtettük, szinte halálig

tartandó kínzást szülvén bűnünknek ölébűl.

Ámde az illy gyötrő feddései által az ember

megtisztúl olykor, ‘s még vesszeje szinte javára

szolgál a’ bűnnek, melly már a’ múlttba enyészett,

a’ születő nemes erkölcsnek lesz végre kezesse.

És te az említés’ erejének drága gyümölcse,

Hálaadás! vedd itt mély tiszteletemnek adóját!

Istene a’ nyereségkeresésnek az, a’ mi jelen van;

ámde Te visszaveted szemedet még arra is, a’ mi

a’ régen múlttnak szomorú sírjába lesüllyedt.

A’ ki azonn látszott esdekleni, hogy lefizesse

szíve’ adósságát, arrúl a’ hajdani Bölcsek

mondani azt szokták: szeret emlékezni! sem Isten

nem győzendi viszont a’ hálaadásra, sem ember

a’ feledékeny eszűt, ‘s az adóst, ki köszönni nem is tud.

Nemde az állhatatos szerelem, ‘s a’ tiszta barátság

szinte mivolta’ felét a’ bájképeknek örűlő

újításaibúl szerkezteti öszve? Az ösztön

megszüli a’ kötelet, ‘s az üdő hurkokra szoríttya;

a’ képzés azutánn azt súgja eszünkbe, hogy egymást

kedvellyük; mire még tűzesbb lesz régi szerelmünk.

Innen az elmúlttat, meg amonnan előnkbe szeretvén

festeni a’ mi leend a’ képzés; emberi szívünk

két pont köztt leng szüntelenül: a’ félelem innen

sürgeti, más részrűl a’ vídámságra derítő

drága remény, melly hogy felbiztatgassa nemünket,

visszamaradt köztünk, mikor undok földi lakunkrúl,

minden egyéb erkölcs ismét a’ mennybe vonódott.

Ő evez a’ vízenn egyedűl a’ fürge hajóssal;

ő virogat számkönyveinél a’ nyerni ohajtó

kalmárnak. Ki egyéb viszi ütközetekbe az édes

honnyáért vívó sereget? Ki hunyorgat üdőnkint

a’ parlagra konyúltt szántónak barna szemébe?

Ő salygat mosolyogva növő könyvére az álmos

hajnal előtt munkába merűltt Írónak. Ezenkép

már evezőt visel ő, már tollat; már meg ekével

váltya fel a’ fegyvert, annyát a’ bajnoki fénynek.

Ő biztattya kivált magosabb reptekre nemünknek

nagy szívű csemetéit. Az ó Rómának imillyen

magzattyát, Czézárt, ammint a’ népre pazarló

kézzel egész kincsét már szinte kihányta, baráttya,

jótévőségét nem győzvén végre csudálni,

megszólíttya imígy: Mi marad fenn régi javadbúl,

hogyha pazarlani meg nem szünsz? - A’ drága reménység!

úgymond erre amaz. - Pedig óh! melly büszke remény volt

e’ nagy Rómaié! - Szekerét a’ csalfa szerencse

nemde szabad tetszése szerint a’ dajka Reménnyel

szokta vonatni, mikor szívünkkel játszani látszik?

Ez teszi gazdaggá a’ pórt; ez festi szabadnak

a’ nyomorúltt szolgát; őáltala kedvre derűlvén,

bár ha bilincs csörög is lábárúl, énekel a’ rab.

Ámde mihelyt a’ képíró áthágja határit

a’ mi világunknak, ‘s ideális honba repűlvén

észhaladó zselléri között folytattya futásit

a’ tüzes elmének, mint ösmertesse velünk meg

emberi férgekkel, tárgyát, melly emberinél több?

Képszerző keze, melly meghal, mint fesse szemünknek

a’ csupa lelki valót, melly meg nem halhat? az érzés’

eszközeit honnan vegye, hogy tegye öszve az orczát

benne, hogy a’ formát? Talpképet szülni eszével

‘s képet is egyszersmind, nem kis dolog! Akkor üdűl fel

a’ képzés tüzesen ‘s kimerítvén titkait ékes

mesterségének, megtisztítgattya fejében

a’ sokféle vonást, mellyekbűl képe teremjen.

‘S ez tudománnyának legfőbb diadalma! Tanúmnak

téged szóllítlak nagy Ráphael! A’ te kezedben

égig emelkedvén öcseted, mennybéli vonással

írta le Krisztusnak színét a’ Thábori bérczen.

Mennyi erővel adós e’ mennyei dísznek az ékes

szóllásnak tudománnya, mikor szívünkbe beötlik,

vagy mikor a’ felségesig ér! Duplázza hatalmát

ennek az indúlat’ vezetője, az emberi képzés.

Vajmi kevésbűl áll, szavak által eszünkbe világot

önteni! szívünket csak az ő festései által

tudgya igázni ezen mesterség. Képei nélkűl

a’ szemes ész jég szivünkönn átcsúszik ohajtott

vég foganat nélkűl, mellynek szüleménnye az erkölcs.

Még mikor azt, a’ mit régenten Locke világos

tollal megmutatott, Genevának Bölcse az ékes

szóllásnak tüzes ingerivel szívünkbe nem írta,

dajka meleg nélkűl nem tündöklöttë hiába

fénnye az elmének? Tévelygés födte be színét

a’ földnek, valamerre terűlt. Festései által

a’ bájos képzés tüzesebb szózatra nyitotta

nyelvét a’ bölcsnek, ‘s szétzúszta örökre igáit

a’ vak előhitnek, melly fogva gyötörte az embert.

Megszabadult így a’ csöcsömős pólyáinak undok

tömlöczitűl; halhéjjaibúl ép teste kifeslett

a’ szűken pihegő asszonynak; meg nem ijednek

vért látván az anyák rémítő jajra fakasztott

gyermekekenn ‘s a’ természet már visszakövetvén

jussait eggyenkint, meg azoknak lesznek anyái,

kiknek az ész által másodszor is életet adnak.

Köz törvények alá a’ hajdani emberek egybe

gyűlvén, ‘s köz környéki közé versengve vonódván

a’ csak imént épűltt várasnak; hasztalan intett

fő ura e’ helynek hadi népeket oldala mellé;

hasztalanúl mutogatta vezér tisztyének ijesztő

eszközeit nyilván; szörnyű hóhérinak állást

hasztalan épített, hogy tiszteletére igázza

a’ még vad sereget rettentő vásszai által.

Ámde mihelyt bájingereit szárnyokra emelte

a’ tündér képzés, nem kellett semmi erőszak,

semmi szokás, fegyver, törvény, sem szolgafenyíték.

A’ hadi játékok, pállyák és ünnepi pompák,

a’ gyönyörű fénnyel, ‘s ragyogó példákkal igázó

színpadok, öltözetek, majdnem mennybéli valónak

tették a’ közjót a’ bámúltt népnek eszében,

melly már honnyáért kész volt áldozni vagyonnyát,

drága szabadságát csonkítani, tábori ellen

a’ jövevény úrnak harczolni, pazarlani vérét.

Felkeresem fáklyái utánn a’ bölcs nyomozásnak

a’ szomorú babonák bölcsőjét. Áh! köz erővel

voltak azonn a’ csalfa remény, a félelem, a’ rossz

erkölcs, a’ nyereségkeresés, a’ durva kevélység,

a’ komorabb clímák, a’ csábítóknak eláradtt

tábori, hogy sűrűbb, sűrűbb vakságba zavarják

a’ vele lett éjben tengődő emberi elmét.

Fátyolozott szemmel, vagy pelypeskedve követvén

a’ habozó köz vélekedést, vagy jégre vezetvén

csábító nyomainn a’ féktelen emberi képzés,

már szomorú, már víg, már lágy, már vérnek örűlő

Isteneket költött váltólag, számtalan újnál

újabb agyszüleményt, alacsony hóhérit az észnek;

‘s már botorúl csalván, már elcsábítva, bevitte

a’ tévelygések’ szomorú éjjébe az elmét,

‘s a’ szívnek vággyát erkölcstelen útra vezette.