A Képzet

Merő szemmel, mint egy halott,

két kart fűzve egymásba

sejtek ollykor egy hajnallott

fényt az elkábulásba.

Ugyan mi az? El-elfoszlik

előlle a semmi ó

leple; s ha nézem, széjtoszlik

vele is az embrió.

Ottan repül a világok

véghetetlenségében -

csillagokat járok, hágok

érte a vágy egében.

Keresem, mind-mind gyorsabban

keresem, ez alakot,

s fájdalmimbol sejtem abban

nyíllal a gyilkos vakot.

Oh a vágy forró özöne

itt rezeg le arcámon

s sohajtás közbe’ köszön e

Kegyetlen a vérvámon.

Midön ismét a szememnek

nedvében előttem áll,

döbögésivel szivemnek

meg-megjön, meg-meg elszáll.

Én vagyok a teremtője;

mégis Istenem leve:

játékim biztos közlője

áldozatjává teve.

Oh te szép Kép! Szerafinja

a Mennynek! Fényes alak!

szép Kép! hogy én még - haj! kínja

szivemnek - nem láttalak!!!

Kép, melly létedet lelkemnek

szűk lakhelyéböl hozod,

jövel, jövel, kebelemnek

add tüzed - mit kinozod?!

Mikor - te mosolygó képe

beteg esdeklésemnek,

melly mint egy csalófény lépe

elébe reményemnek -

mikor látlak én tégedet,

melly mindég előttem állsz?

ha lihegem szép nevedet,

nem te vagy már, ki elválsz.

Rezeg - rezeg - mind szűnetlen -

a növő könnycsepp között

e rég esmért esmeretlen:

s alig bájba kötözött -

Ott zúdul az enyészetbe

(kong a véghetetlenség

rengetege) a Képzet, be:

utánna a Reménység!

Kihal belőlem a lélek,

s a Remény vággyal tele

csörtet - törtet - mint levelek

közt a forró Est szele.

Elhalva vesz a szem fénye

egy búcsúzó látással:

pedig leng a szüleménye

előtte mosolygással:

még mejjemre is, ölelve,

rogy szivem üdvössége!

(Itt van hamuvá tüzelve

egy Teremtésnek vége!

Itt meghalni - élvén mindég

e Tűnemény karjain -

megfúlni e mennyeiség

lehelete árjain!!!)

Szédűlve ezen szótalan

Képnek hajlok ölébe,

lódúlván egy határtalan

Öröknek mély öblébe.

S mint az Alvó, esésére

felijedvén, nézem, mi?

a Könny kigördülésére

látom, hogy ez mind - semmi.