A KÉRÉSZ.

‘Szerelem és hivalkodás

Az élet boldogsága;

Üdvöz légy, hogy nem teremtél,

Jó természet! munkára!

A mámoros gyönyörkehelyt

Én fenekig ürítem;

Az elfutó tavaszban így

Hosszabbítom meg éltem.

Olyan szépek a virágok...!

Meleg a nap sugára,

Üdvöz légy, hogy nem teremtél,

Jó természet! munkára!’

Hivalkodó, hiú lepe

Kiáltott így röptében,

A nap sugárin szárnyait

Csillogtatván kevélyen.

Eljárta a selyembogárt,

A hangyát, sürge méhet;

És a munkásságról nekik

Gunyos hangon beszélett:

‘Tán ünnep sincs tinálatok?

Szegények, mint sajnállak!

Mondjátok csak: van e aztán

Látatja a munkának?

Én a gyönyört, munka helyett

Kalandokban találom;

Ma is a méhkirálynővel

Leend találkozom.’

Szólt és ment a folyam felé

Hogy átrepűlne túlra;

De csak a partjáig szállhatott,

Ott hirtelen lehulla.

Tetszős alakját, köntösét,

Levetkezé legottan:

Idétlen, kis fehér kukac

Hempergett a homokban.

Kérészbáb lőn, - és éveket

Tölt a mély vízfenéken;

Olyan hosszú idő után,

Hogy egy óráig éljen.

Kérésszé vált és ideje

Nincs a hivalkodásra;

Mivelhogy néhány perc egész

Életének határa.