A KERESZT-ÚTRÓL.

Szép darab szőlője volt János gazdának,

Szüretkor boráért sok jó pénzt adának;

Hanem eggyé is tett ő éjet és napot;

Kapált, metszegetett, oltott, homlítgatott.

De Péternek nem volt a dolog kenyere,

Ki a bal mesgyéről szomszédos volt vele;

Éhnye, Péter szomszéd! János mindig mondta,

A kelmed szőlője beh gazos, beh ronda!

Történt pedig egyszer, ugy József-nap tájban,

Amint nyitogattak a hegyen javában,

Hogy Péter végezvén a kenyér-ebédet:

Szomszédjához egy-két szóra átallépett.

Szóba elegyedtek pedig egyről-másról,

A jó szüretről, a gazdag aratásról;

És Péter sohajtott, pipáját kiverve:

‘Csak nem jó idő jár a szegény emberre!’

»Még az idő ellen, felelt János gazda,

Nem igen nyithatjuk a szánkat panaszra!

Tavaly is csak termett, most is szépen nyílik, -

Csakhogy ne heverjen az ember fél-délig!«

‘Dejszen! monda Péter s megakadt a szava,

Maradhat én-tőlem nem soká a kapa!

Csak az Isten engem egyszer megsegítsen,

S Szentgyörgy-nap éjjelét érjem egészségben!’

János hogy ezt hallá, Péterre bámula,

Azután így szóla egy kis idő mulva:

»Ugyan Péter szomszéd, min töri a fejét?

Mi jóért várja ugy Szentgyörgy-nap éjjelét?«

‘Hát csak azért biz én, felelt lassan Péter,

Hanem aztán János gazda ne beszéljen!

Hogy csak egy szót szólok künn a keresztúton,

S pénzzel hozom tele mind a két szűrújjom.

Hanem jó-előre, mint már tavaly-nyáron,

Az ember egy halyag-mogyorófát vágjon,

S ha a tett-helyre megy, vegye a kezébe,

Írjon egy karikát maga körűl véle.

Azután ne féljen, mert abba a várba,

Nincs olyan teremtett állat, ki behágna;

Ló, szekér jön felé vágtatva az úton,

Tüzesen, csattogva, de meg ne mozdúljon!

Mikor aztán kérdik: no hát mi kell neked?

Csak azt felelje: pénz! Ne szóljon egyebet;

Megint ijesztgetik, de ha meg nem réműl:

Meg se tud mozdulni reggel a sok pénztűl!’

János haragosan felelt a beszédre:

»Nem szégyenli kelmed keresztyén léttére,

Hogy ilyen bolondok vannak az eszében?

Hisz a feje lágya benőhetett régen!

Dejszen nem ugy van az, édes atyámfia!

Kár a gazdagságért fáradni annyira;

Ha kegyesen élünk és dologhoz látunk:

Isten áldása lesz kincsünk, gazdagságunk!«

De bizony nem fogott a lecke Péteren;

Feltette magában, hogy ő csak kimegyen!

Rövid az éjszaka, nagyon hosszu a nap,

Ásó, kapa nehéz a dologtalannak!

Így volt Péter gazda; - végre valahára

Eljött a nap, melyet szívszakadva vára,

Kezébe fogván a mogyorófa-botot:

Jó napszállat után azzal kiballagott.

Lassan ment az idő. Hogy a kakas épen

Másodszor kiáltott a szomszéd helységben:

A keresztutra állt, s mint Jánosnak mondta,

Körül-kanyarított botjával a porba.

Sokáig állt ottan, reszketve és lustán,

De megint a sok pénz az eszébe jutván:

Neki bátorodott; egyszer csak fülébe

Ütődött valami szekérnek zörgése.

A zörgés hallatszott közelebb, közelebb...

Végtére meglátta Péter a szekeret; -

A lovak tüszköltek, a patkó szikrázott,

És pedig egyenest neki hajt, ugy látszott.

No itt van már...! Péter csendesen mormoga,

Örűlt, de meg félt is, vacogott a foga;

Csakugyan szekér volt, amit Péter látott,

Csakhogy nem pénzt hoztak ott a boszorkányok.

Mert hisz nincs boszorkány, az csak mende-monda,

Hogy megnyom álmadban s tehened megrontja,

Vagy a keresztuton sok pénzt dobál néked!

Amit Péter látott, az sem volt rosz lélek.

Hanem az ispánynak a szomszéd helységbe’,

Éjféltájban roszúl lett a felesége;

Az ispány kocsisa ment lovon, szekeren,

Hogy hirtelen doktort s orvosságot vigyen.

Látván, hogy már ott van, csak ugy vágja a port,

Péter bolond ésszel még a földre guggolt!

Félre-ugrott a két első ló hortyogva,

De a gyeplő-szárat a kocsis jól fogta.

S neki csavargatván a suhogó nyelet,

Nyaka közé szedett az ostorhegyesnek,

Most neki ment a ló, és a szegény Péter

Összevissza-törve maradt az útfélen.

Setét is volt, de meg idő sem volt elég

Utána-nézni, hogy min zakkant a kerék?

S Péter vérbe-fagyva ott feküdt reggelig,

Talán meg is hal, ha jókor meg nem lelik.

Azután sokáig nyomta még az ágyat,

Jobb lett vón meghalni, de mégis fellábadt;

Hanem tehetetlen maradt a munkára,

Mivelhogy koldus lett a keze, a lába.

Kéregetve járkált faluról falura,

Nyakából gyakorta kiszakadt a ruha;

Ahol kérdezték: hogy mi lelte a kezét?

Sirva beszélte el gyászos történetét. -

Gonosz uton a jót sohse keressétek!

A boszorkányságról beszélni is vétek;

Féljétek az Istent, hiven dolgozzatok:

S az ég áldásában ugy lesztek gazdagok!