A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.

Testem a szenvedéshez nem szokott.

Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,

S felém libegett titokzatosan,

Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:

Megragadtam vadul a poharat

S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.

De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:

Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.

És igazság ez: szenvednek sokan,

S a Te részed még mindíg hátra van.

S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!

Nem sóhajtok: „Múljék el, ha lehet” -

S fölvetettem daccal a fejemet.

Nagyot reccsent a csend -

S a makacs pohár újra falnak ment.

Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.

S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,

Enyém, sajátom e sötét pohár -

És ki kell ürítenem poharam.

Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,

A karom kinyílt félig-akaratlan,

S felmérve csillagszabta sorsomat,

Fogtam s lassan fenékig ürítettem

A poharat.